Who Am I? (04)

Döbbent arckifejezéssel néztem az üzlet ajtajában álldogáló srácra, aki feketébe öltözve meredt az asztalunk felé. Nem tudom megmondani, hogy engem nézett-e, vagy sem, de az biztos, hogy a mi irányunkba pislogott.

- Hogy mi? A BTS tag? –rikkantott fel MiHan, és azonnal hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, igazat mondott-e.

A fiú ekkor felemelve kezét, ráfogott sapkájának napellenzőjébe, és jobban belehúzta szemébe. Ujjain tisztán láttam a gyűrűket felsorakozni. Fejével a pult felé bökött, majd szótlanul elindult arra. A pult mellett volt egy ajtó, amin beviharzott. A pultos lány meg még meg sem lepődött ezen.

Ekkor Mr. Park felkelt a helyéről, és megigazította a finoman összegyűrődött öltönyét.

- Egy pillanat lányok. Azt hiszem, beszélni szeretne velem. – mondta ki könnyedén, majd egyenesen a fiú után ment, be az ajtón.

Teljes döbbenettel néztem, ahogy az ajtó bezáródik a vérszerinti apám mögött. Szám tátva maradt, amit barátnőm segítő keze be is zárt. Ekkor eszméltem fel igazán, hogy már csak ketten maradtunk, így MiHanra emeltem a tekintetem.

- Te is láttad? –kérdeztem halkan.

- Fekete ruházat, szürke, szinte ezüstös haj? Igen, láttam. Ő tényleg az az énekes volt?- hangjában kihallottam az izgatottságot.

- Azt hiszem… - kezdtem bele a mondatba, majd újra az ajtóra pillantottam, ahova az imént a két férfi bevonult- igen.

Percek teltek el. MiHan már az én süteményemet falta, de én nem tudtam nem levenni a tekintetemet az ajtóról. Kíváncsi voltam. Tényleg Jimin volt az a srác? Mi van, ha csak egy fiú rajongó, aki ugyan úgy akart kinézni, mint az idol? Mint mindig, most is ezernyi kérdés futott át az agyamon. Minden lehetőséget átgondoltam, de így sem tudtam megnyugodni. Addig rágódtam ezen, hogy végül felkeltem a kényelmes kanapéról, és lassú léptekkel közelítettem meg azt a bizonyos ajtót. MiHan utánam szólt, hogy hova megyek, de figyelmen kívül hagytam, ma már nem tudom hanyaggyára. Amint a nyílászáró elé értem, a kezemet a hideg kilincsre helyeztem, de nem mozdultam tovább. Kihallottam, ahogy Mr. Park és az a fiú beszéltek.

- Idehívtál, tehát itt vagyok. – az a hang, annyira ismerős.

- Igen, mint említettem telefonban, történt egy két dolog a családdal, míg Seoulban voltál. – az öltönyös férfi hangja nyugodtan csengett, ám vele szemben a fiú össze lehetett zavarodva. – Arról tudsz, hogy volt, egy ikertestvéred, igaz?

- Persze, de meghalt a születésünknél. Ez nem titok.

- Nem halt meg. –Az idősebb férfi hangját tisztán kihallottam. Meg mertem volna kockáztatni, hogy az ajtó felé néz. – Odakint van, és azért jött, hogy megismerje a bátyját.

Hogy mi? A srác még azt sem tudja, hogy létezem? Nem mondták el neki? Ez így elég gáz találkozás lesz, bár nem lehetek kiakadva, hiszen én is csak tegnap találkoztam a vérszerinti szüleimmel. Nem csoda, hogy a fiú nem hallott még rólam. De mégis, hogy mutatkozzam be? Nem tudom teljesen saját magamat adni, hiszen a szívem most is majd kiugrik a helyéről, annyira izgulok. A remegésemről nem is beszélve. Még a szüleimmel is alig tudtam pár szót váltani tegnap az őrsön, hogy tudnék könnyedén beszélni egy vadidegen sráccal, aki ráadásul az újdonsült bátyám? Ráadásul, ha az a fiú pontosan az, akire gondolok, még jobban bonyolítja a helyzetet. Nem lehetek rajongója a bátyámnak.

Erősebben rászorítottam a kilincsre, hogy levezessem a hirtelen összegyűlt feszültséget, és stresszt. Erősen haraptam ajkamba, és próbáltam összeszedni a gondolataimat a fejemben, de ez cseppet sem volt könnyű feladat. Annyira belemerültem saját magam nyugtalan gondolataiba, hogy csak akkor kaptam észhez, mikor a kilincs lenyomódott a kezemmel együtt. Szemeim tágra nyíltak, ugyan is, nem én voltam az, aki kinyitotta az ajtót, hanem valaki bentről. Ezzel csupán egy aprócska gond volt, hogy az ajtó befele nyílt, és mivel én erősen fogtam rá a hideg fémkilincsre, ahogy behúzták az ajtót, én vele együtt repültem előre, egyenesen bele a fekete burokban lévő fiatal mellkasába. Nem csak én, de a srác is nagy kerek, meglepett szemekkel néztünk egymásra. Én fel rá, ő pedig le rám.

Nem voltam az az ARMY, aki hangosan felrikkant, ha meglátja az új videóklippet, nem hordtam kitűzőket a táskáimon, és meg kell vallanom, még poszterek sem díszelegtek a falamon a tagokról. Szerettem a bandát, hallgattam a számaikat, de nem örültem meg, ha róluk kellett beszélni. Nyugodt fannak tartottam magam. Viszont most, hogy ilyen közel kerültem hozzá, és ilyen közelről láthattam a szemeit kiváltott belőlem egy apró nyikkanást. Kényszerítettem magam, hogy ezt a hangot, csupán a meglepettségem miatt adtam ki, de még saját magamnak sem tudtam hazudni.

Egyenesen Jimin állt előttem. Park Jimin. Az mellkasára tapadt a kezem, és az ő jobbja az én vállamon pihent. Annyira tökéletes pillanat lett volna ez. Annyi rajongó álmodott már erről. Annyira jó lett volna, hogy még egy doramába is beleillett volna, de nem. Elfelejtettük a tényt, hogy én, Min Sun Gi álltam az ajtóban, és estem neki Jiminnek így a következő pillanatban sajátos stílussal elvigyorodtam, és szégyenemre, a következő mondat csúszott ki a számon.

- Ennyire nem kell megörülni, hogy itt vagyok.

Leég a pofámról a bőr, miért ilyenkor jön elő a merész énem? Miért ilyenkor nagy a szám, és játszom a nagymenő lányt, aki előtt ezernyi férfi hever?

Megpróbáltam fent tartani ezt a hamis Sunnyt, és ennek érdekében egy széles vigyort festettem fel arcomra. Meglepettségemre a szürke hajú elengedte bal kezével a kilincset, majd azt is a vállamra helyezte, és gyengéden eltolt magától. Miután tisztes távolságban voltunk egymástól, levette magáról a maszkot, majd leengedte maga mellé kezeit.

- Biztos nem egy őrült rajongó, aki kitalálta ezt a sztorit? –nézett ekkor hátra Mr. Parkra, aki csak nemlegesen csóválta a fejét.

- Lehet, hogy most magabiztosnak tűnik, de ha jobban megnézed, remeg a lába. –ekkor a lábaimra mutatott. Nem hazudott, tényleg remegtek, és amint ezt hangosan kimondta, az egész testem belekezdett.

- Ez, csupán ilyen. –vágtam rá a világ lehető legbénább kifogását, miközben hátráltam vissza a teázó vendégfogadó részére.

- Sunny. –szólalt meg apám a szobából, ami valószínűleg a teaház irodája volt. A bent lévő asztalnak dőlve támaszkodott, majd felemelte a kezét, és mutatóujjával mutatta, menjek oda hozzá.

Nem tudom, miért hallgattam arra a férfira, akit csak két napja ismerek, de úgy éreztem, ha most nem megyek oda, később csak még bonyolultabbak lesznek a dolgok. Hátra pillantottam MinHa-ra, aki az asztalunknál ült még mindig, de engem bámult kérdő tekintettem. Vállat vonva jeleztem neki, hogy fogalmam nincs, mi van, vagy éppen mi lesz. Reméltem, hogy megérti most a dolgokat, és megvár. Visszafordultam az iroda felé, és lassú léptekkel haladtam apám felé. Jimin mellett elhaladva lehajtottam a fejem, majd végül teljesen Mr. Park elé álltam. Úgy nézhettem ki, mint akit le akarnak szidni, emiatt egyre kínosabban éreztem magam. Meglepettségemre az ajtó bezárult mögöttem, majd a szürkeség csatlakozott hozzánk.

- Szóval, te ismered a fiamat? –szólalt meg végül az öltönyös, mire felnéztem rá.

- Nem! Mármint, de.. úgy ahogy. –ekkor félve az említett felé pillantottam. – Tudok róla pár dolgot.

A szürkeség ekkor elnevette magát talán zavarában. Felemelte kezét, és megvakarta a tarkóját. Hogy lehet valaki ennyire cuki, ha zavarban van?

- Komolyan te lennél a húgom? –nézett végig újra, majd végül tekintete mélyen a szemeimbe fúródott.

Nem tudtam mit mondhattam volna. A vérvizsgálat alapján én voltam a húga de nem tudtam ezt könnyen kimondani. Előtte nem.

- Igen. Pár vértesztet csináltak a nevelőszüleivel, és akkor derült ki. Én vagyok az apja. –az öltönyös hangja ekkor boldogan csengett, majd elrugaszkodva az asztaltól, (aminek eddig támaszkodott) mellénk lépett, és két kezét két gyermeke vállára helyezte. – Azon leszek, hogy Sunny fel tudja venni a Park nevet, hogy így véglegesen is a családunk tagja lehessen.

- Öhm.. –nem tudtam erre mit kellene reagálnom. Örültem annak, hogy ezt megteszik értem, de mégsem tudtam helyes-e ezt megtennem. Elvégre, eddig Min Sun Gi voltam, ezt a nevet amúgy is a nevelőszüleim adták nekem. Nem lenne gorombaság, ha megváltoztatnám a vezetéknevem?

- Park Sun Gi. –ejtette ki Jimin dús ajkai között a nevemet. Formálgatta, emésztgette. – Menő név. –mondta végül széles, ám még mindig zavarodott mosollyal az arcán. Pontosan ezt a mosolyt láttam eddig mindegyik videójukban, mindig ilyen szerényen nézett a kamerába.

- Tényleg, te vagy…-kezdtem bele kérdésembe, ám nem tudtam hogy kellene folytatnom. Mégse kérdezhettem meg, hogy te vagy –e az a híresség akiért nők milliói rajonganak, köztük én is.

- Park Jimin. –ekkor kicsit meghajolva előtte köszöntött, majd kiegyenesedve folytatta- Bangtan Boys banda egyik énekese. –mosolygott rám, ekkorra már szélesebb, magabiztosabb mosollyal.

Ez volt az a mosoly, amit ismertem, már ha mondhatom ezt. A fiú szemei csillogni kezdtek, ahogy lassan végre realizálódott benne a tény, hogy a rég elhunyt húga épp előtte áll.

- Beszélgessetek csak nyugodtan. – szólalt meg apa. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésetek van egymáshoz.

Egymás szemébe néztünk az előttem álló fiúval, és szinte ugyan akkor mind a ketten kivillantottuk fogsorunkat egymásra. Ezt azt hiszem, betudhatom annak, hogy mind a ketten ugyan arra gondoltunk. A tökéletes pillanatot egy hangos női sikoly törte meg. Azonnal az ajtó felé fordultam, hiszen akármennyire is nem akartam tudomást venni róla, sajnos tudtam ki a hang forrása. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd az ajtóhoz lépve kezemet a hideg kilincsre helyeztem, majd nyitottam ki a valószínűleg fenyőből készült nyílászárót. Amint elém tárult a teaház vendégfogató tere elképedve nyíltak kétszeres méretűekre a szemeim. Nem tévedtem, MinHa volt az, aki előbb hangosan felsikoltott.

A szőke hajú barátnőm az üzlet közepén állt, vele szemben pedig két szájmaszkos fiú állt.  Ahogy az előbb Jimin is, a srácokon is volt valami sapka, ami erősen a szemükbe volt húzva, hogy ne ismerjék fel őket egykönnyen. Az egyik srác (aki előtt MinHa állt, már félelmetesen közel) kezeit feltartva lépett hátrébb barátnőmtől. Tavaszias világosbarna vászonkabátot viselt, alatta egy fekete hosszú nyakú pólóval. Farmernadrág és egy barna cipő volt rajta. A fekete kötött sapkája alól tejesen látható volt narancssárgára festett haja. A mellette álló srác ruházata fiatalosabbnak tűnt. Farmerkabátján rengeteg színű, és mintázatú felirat díszelgett. Fekete nadrágja még számomra is szűk volt, de észrevehetően ezt nem zavarta. Fehér pólóját egy piros-fekete kockás ing tette stílusossá, és az egész öltözetet egy barna bakancs tette egésszé. Barna tincsei alig látszódtak ki fekete sapkája alól.

Szemeim még nagyobbra nyíltak, mikor barátnőm – semmi féle előrejelzést nem adva – ugrott bele hírtelen a narancs hajú nyakába, és ölelte magához szorosan. Szerencsétlen fiú magatehetetlenül tárta nagyobbra kezeit.

- Úristen! Úristen! Úristen! – sikította a szőke.

Elfintorodtam MinHa tettén. Sose vallotta be, de tudtam, hogy szereti ő is a BTS-t. Azt se tudta titokba tartani, akármennyire is kerülte a témát, hogy a tagok közül J-Hope a kedvence. Akárhányszor meghallotta a fiút énekelni egy számban, akárhányszor látta egy videóban mindig csillogni kezdtek a szemei. Egy szóval sem említette, hogy rajong érte, de azok a szemek mindent elárultak. Ahogy néztem őket, teljesen ledöbbentem. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ha egyszer találkozik vele szemtől szemben, egy ilyen jelenetet fog lerendezni.

- Mi történik? –lépett mellém Jimin. Kezeivel az ajtófélfát fogva hajolt ki mellőlem, hogy ő is szemügyre vegye a teaházban lévő történéseket. Amint realizálódott benne, hogy mi is történt, ahogy az előbb én is, most ő is kétszeresére nyitotta szemeit a meglepettségtől.

Nagyot sóhajtottam, majd egyenesen az ölelkező ’pár’ mellé léptem, és egy nagyot koppintottam barátnőm fejére, aki erre feleszmélve nézett rám értetlenül. Megragadtam a kezét, és egy erős mozdulattal húztam el Hobitól.

- Mi a fene ütött beléd? –rántottam jobban magamhoz a lányt, és hátrébb léptem vele pár lépést.

Mondanom sem kell, hogy mindenki, aki a teaházban volt, most minket nézett. Minden vendég, és alkalmazott figyelemmel követte a nem mindennapi történést.

- De hiszen… - kezdett bele hangosan a szőkeség, ám azonnal szájára tapasztottam egyik kezem. Mérgesen, villámokat szóró szemekkel néztem rá, és fejemben elég sok szitokszóval illettem legjobb barátnőmet.

- Jól vagy? – hallottam megint egy ismerős hangot, aki aggódva szólt az áldozathoz. Odafordítva a fejem, láttam, hogy a farmerkabátos fiú egyik kezét a narancs hajú társa vállára teszi. Időközben Jimin is mellettük termett, és értetlen fejjel nézett ránk.

- Csak meglepett. –válaszolta lassan leengedve eddig széttárt kezeit- Nem hittem volna, hogy amint belépek, ide rám ugrik valaki.

- Elég vad barátnőd van. – mormolta orra alatt bátyám, akire bocsánatkérően néztem. MinHa fejére tettem szabad kezem, majd kényszerítve őt meghajoltunk mind a ketten a három fiú előtt.

- Sajnálom. –mondtam ki elhalt hangon amint kiegyenesedtünk, majd ismét MinHa felé fordultam. – én magam sem tudtam, hogy képes ilyesmire. Szerintem pont itt az ideje, hogy hazamenjen.

- Mi? Nem! –szabadkozott a szőkeség, amint lerántotta szája elől a kezemet. – Most biztos nem. Itt áll előttem, érted? Sose hittem volna, hogy láthatom Őt!

- MinHa! – kiáltottam rá, kicsit hangosabban, mint azt eredetileg akartam volna. – Nézz rá szerencsétlenre! Teljesen megijedt attól, hogy rávetetted magad akár egy őrült. És amúgy is, van neve. Hoseok. –ekkor az említett személy felé mutattam, de tekintetemet nem vettem le a szőke fanról. – mellette pedig Jungkook áll. –újra a személyre mutattam, majd leengedve kezem a csípőmre tettem fokozva megjelenésemet, hogy barátnőm tényleg tudja, milyen mérges is vagyok most rá. – Plusz, kb. tíz perce tudtam meg, hogy ki is igazából Park Jimin. Ők is emberek MinHa, ne ugorj a nyakukba, csak mert látod őket. Nekik is van magánéletük, amit tarts tiszteletbe kérlek!

A szónoklatom után fagyott meg jobban a levegő a teaházban. Olyan csöng volt az üzletben, hogy ha egy gombostűt is ejtettek volna le, azt is lehetett volna hallani. Minden egyes ember megszeppenve állt – vagy ült –s engem figyelt.  Barátnőm lassan, fokozatosan vörösödött el teljesen a füle hegyéig. Valószínűleg most értette meg azokat, amit mondtam neki. Most térhetett észhez, és szégyellte el magát azért, amit pár perce csinált. Ismertem annyira, hogy tudjam, most jön, az a pont ahol ő magába burkolódzik, és egy cigit elszívva rágódik a történteken.

Azonnal a narancs hajú srác felé fordult, és a legmélyebb meghajlást produkálta, amit eddig még én magam sem láttam tőle. Szó nélkül visszalépett az asztalhoz, ahova még velem ült le, majd felkapva táskáját a vállára visszasietett hozzám.

- Most megyek, úgyis sok mindent kell még megbeszélned a bátyáddal. Nem akarnék amúgy sem zavarni, majd máskor bepótoljuk azt a bulit. Írj, ha hazaérsz!

Idegesen kezdett túrni a kabátzsebében, amit kezében tartott. Egy utolsó pillantást vetett áldozatára, újra meghajolt, majd kiviharzott a teaházból. Időt se hagyott nekem, hogy válaszoljak, vagy bármit is tegyek. Nagyot sóhajtva néztem magam köré, majd végül Jimin felé fordultam.

- Sajnálom, de azt hiszem most nekem is mennem kellene.

- Mi? Miért? – a szürkeség hangja pánikszerűen csengett. – Most találkoztunk, még Busanba is eljöttem, de mégis le akarsz lépni?

- Bátyád? Komolyan azt mondta, hogy báty? – Nézett Hoseok Jiminre értetlenül.

- Fiúk! – ekkor apám erős, tiszteletet parancsoló hangja hasította át az üzletet, mire velem együtt, mind a három fiú összerezzent. – Iroda, most! Had élvezzék tovább a vendégek a teájukat, és süteményeiket. Idebent is tudtok beszélni. – nyitotta ki jobban az ajtót, ahonnan eddig végignézte a történteket.

Védekezően emeltem fel kezem, és nyitottam is szóra a szám, hogy elmondjam, majd később nyugodtabb időkben visszatérek, és folytatjuk azt amit elkezdtünk, de nem tudtam megtenni. Jimin másodpercek töredékei alatt lépett mellém, és karomra karolva indult meg velem apánk felé. A másik két srác értetlenül néztek minket, de amint a szürkeség elhaladt mellettünk a fejével bólintva jelezte, hogy kövessenek.  Így is tettek. Amint kettőt pislogtam az irodában voltam. Alig bírtam felfogni a körülöttem történő dolgokat, mivel csak azt vettem észre, hogy az öltönyös férfi biccent Jimin felé, majd elhagyva a szobát bezárta az ajtót.

Egyedül maradtam a három fiúval.