Who Am I? (13)

13.

Fél óra elteltével, már a fiúk lakásának a fürdőszobájában álltam. Kezemben a törölközőmmel, a tisztálkodási eszközeimmel, és a váltó, esti ruhámmal. Kétszer is ellenőriztem, hogy a kulcsot valóban elfordítottam-e a zárban. Nem tagadom, zavarban voltan, hiszen az ajtó túloldalán öt fiú volt a ház valamelyik pontján. Az ajtónak dőlve néztem magam elé. Dolgaimat erősen magamhoz húztam, és egy mély sóhajt ejtettem meg magamnak.

A fürdőszoba, aminek álltam, sokkal nagyobb volt, mint az otthoni. Nálunk, csupán egy kád volt, egy kis pult, ami alá be volt építve a mosógép. Itt viszont a kád mellett, egy falba épített zuhanyzókabin is volt. A fürdőszobai pult nagy volt, a mosdókagyló is bele volt szépen építve. A mosógép a ruhaszárító mellett helyezkedett el a pult lapja alatt. Nagy hely volt, ez tény. A szoba egyik oldalát csak a tükör fedte.

A pult elé léptem, majd letettem a ruháimat rá. Belenézve a tükörbe végigmértem magam. Átlagosan festettem. Hajam még mindig össze volt fogva lófarokba, még az a kevéske sminkem sem folyt el, amit otthon magamra tettem. Nem volt semmi különleges bennem. Nem néztem ki kihívóan, és nem is tűntem egy őrült rajongónak. Az utóbbi jobban megnyugtatott. Elkezdtem lefejteni magamtól a textilt, majd a zuhanykabin elé léptem. Már csak a fehérnemű volt rajtam, de attól is hamar megszabadultam, majd beléptem a kabinba. Őszintén, ezerszer jobban esett volna egy nagy habos, forró fürdő, de nem szerettem volna túl sok időt eltölteni bent.

Miután magamra zártam a zuhany ajtaját, megnyitottam a csapot. Engedtem, hogy a kellemesen meleg víz a bőrömhöz érjen, majd végig folyjon rajta. Jól esett a zuhany. Azok után, ami az elmúlt napokban történt, örültem ennek a kis kikapcsolódásnak. A zuhany falát néztem, ahogy a bőrömről visszapattanó cseppek beterítik a csempét. Hajam szép lassan lett vizes. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy hol is vagyok valójában. Az bátyám, egy híres személy, és a barátaival éli az életét. Énekel, táncol. Fellép nagyobbnál nagyobb színpadokon. Ezernyi rajongója van, és én is egy vagyok belőlük. Egészen a mai napig rajongtam az egész bandáért. Napi szinten hallgattam a kiadott számaikat, és ha lehetőségem volt rá, akkor olvastam pár cikket róluk, illetve megnéztem pár videót. Viszont, most a fürdőszoba ajtaja mögött vannak ezek a fiúk. Azok a srácok, akikkel sosem hittem, hogy valaha is találkozni fogok személyesen. Nem hittem volna, hogy rám néznek, vagy, hogy beszélgetni fognak velem. És mit hoz a sors? Az egyik tag az én vérszerinti testvérem. És magával hozott a banda lakásába!

Vörösödő fejemet a hideg csempének támasztottam, majd egy mély levegővétel után a sampon után nyúltam. Kezembe nyomtam egy kis adagot, majd elkezdtem megmosni a hajamat.

Miután rendesen megmostam a testem minden részét, kimásztam a kabinból, és magam köré tekertem a törülközőmet. Gyorsan megszárítottam magam, majd felöltöttem magamra a behozott ruháimat. Valószínűleg nem ez volt a legjobb választás, amikor elpakoltam magammal az alvó öltözékem. A rövidnadrág igaz, hogy kényelmes alváshoz, viszont sokat mutat. A bő póló pedig akkora rám, hogy a nadrágot is fedi, így olya, mint ha nem is lenne alatta semmi. Kényelmes, és praktikus, de csak otthon. Ezt jobban át kellett volna gondolnom, mikor bepakoltam a bőröndömbe.

Miután összeszedtem magam, felöleltem a dolgaimat, és mellkasomhoz szorítva az ajtó elé léptem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kinyitottam a falapot. Résnyire nyitottam, majd épp csak annyira, hogy ki tudjak lesni az előttem lévő résen. A folyosón igaz, hogy égett a villany, viszont semelyik fiú sem volt kint. Hallottam, ahogy a nappaliban Taehyung és Hoseok fel-fel kiáltanak. Szerintem játszottak valami videojátékkal. Valamiért nyugodtabb voltam, hogy tudtam, ott vannak, viszont Namjoont és Jimint nem hallottam. Csak remélni tudtam, hogy ők ketten is a nappaliban vannak éppen.

Kiléptem a folyosóra, majd halkan bezártam az ajtót mögöttem. Amilyen gyorsan csak tudtam, Jungkook szobája felé mentem. Gyorsan lenyomtam a kilincset, majd betolva a nyílászárót bepördültem a szobába. Nagyot sóhajtva simultam neki a háttal bezárt lapnak.

A szoba szerencsére üres volt. Gyenge fényt, csupán az éjjeliszekrényen világított kis lámpa adott. Az ágy, amit korábban Jimin megvetett csak pár lépésre volt tőlem. Oda sétáltam, és az előtte lévő bőröndömhöz léptem, majd eltettem a már nem használt ruhámat. Miután elpakoltam az ágra ültem, és szétnéztem a szobában. Átlagos szoba volt, viszont az, hogy tudtam, kié is ez a szoba valójában, valamiért izgatottá tett. Itt szokott aludni Jungkook, ebben az ágyban. Végigsimítottam kezem a puha takarón. Ajkamba harapva fojtottam el a széles vigyort arcomról. Lassan néztem fel újra a félhomályban lévő térre. Szekrények, és egy íróasztal; ez volt minden, ami megtalálható volt itt bent. Az asztalon egy laptop hevert, de nem volt bekapcsolva. Nem volt merszem belenyúlni mások dolgába, így inkább csak előhalásztam a telefonomat, majd eldőltem az ágyon. A fülhallgatómat fülkagylóimba téve indítottam el egy lejátszó listát, majd hunytam is le a szememet.

Fogalmam nincs mennyi idő telt el, mikor hírtelen erős fény törte meg a már megszokott békés sötétséget a szobában. Hunyorogva támaszkodtam fel az ágyon, és néztem az ajtó felé.

Résnyire nyitott szemeim, szinte azonnal kipattantak, mikor megláttam a banda maknaeját az ajtóban. Elképedt arccal bambultunk egymásra, ám a másodperc töredéke alatt Taehyung csúszott be a fiú mögé. Tátogni kezdett. Mivel nem hallottam semmit, lassan kihúztam a fülhallgatóimat a füleimből.

- Jungkook! Várj egy kicsit!

Taehyung, azonnal arrébb lökte az említett személyt, majd elé állt, és széttárta a kezeit, így próbált takarni engem.

- Van rá magyarázat!

- Egy lány van a szobámban. –Jungkook halkan szólalt meg, de ebbe az egy mondatában minden érthető volt. Mintha csak azt kérdezte volna, ebben a tömör mondatban, hogy ki vagyok, mit keresek itt? Na meg a legfontosabb, miért fekszem az ágyában.

- Jungkook. – Namjoon hangjára megrezzentem. Csak most esett le, hogy az egész lábam csupasz, és fedetlen. Azonnal magamra rántottam a takarót.

A legfiatalabbik a nevére hátrafordult, ahol már ott állt a leader, illetve a bátyám. Miért érzem úgy, hogy Jungkook a tervezetnél előbb érkezett haza?

- Miért van egy lány a szobámban?

- Az a lány Jimin húga. – Namjoon egyszerűen, és gyorsan fedte fel kilétem. Ez meg is hozta a várt hatást.

Jungkook szinte azonnal rám emelte a tekintetét. Szemeivel végigmért, amire én csak jobban összehúztam magam, és a takarót is jobban magamra vontam. Nagy szemekkel figyelt, majd Taehyung felé fordult megerősítést várva.

- Komolyan?

- Aha. –felelte Tae, majd rám mutatott. – Elég vicces sztori.

- Egyáltalán nem vicces! –morgott közbe Jimin, majd kikerülve a többi fiút, mellém sétált. Értetlenül néztem fel rá. – Éveken keresztül azt hittem, hogy halott. Most viszont megtaláltuk egymást, szóval, mint már a többeknek is mondtam, szeretnélek megkérni titeket, hogy legyetek megértőek. Nekem is furcsa, és… új ez a dolog.

- Hát még nekem. –motyogtam az orrom alatt, majd a felhúzott térdeimre tettem az állam.

- Aha. –szólalt meg elnyújtottan Kook. – A húgod…. és itt van, az én szobámban?

- Szeretném, ha pár napig cserélnénk szobát. Csak addig, míg SunGi itt van nálunk.

- SunGi? – Kook megismételve a nevemet rám nézett. Én pedig rá.

Szemeiben láttam, hogy rengeteg kérdés fordul meg fejében, viszont nem tette fel ezeket. Csöndben figyelt, fürkészett, majd Namjoonra nézett.

- Akkor nálad alszom. –mondta ki egyszerűen, majd az egyik szekrényhez ment.

- Mit csinálsz? – kérdezte Taehyung, ám mire ki is mondta a mondatot, már tudta a választ. – Ááááh, értem.

Kook kivett pár ruhát a szekrényből, majd magához ölelve azokat, minden egyéb hozzászólás nélkül elhagyta a szobát. Namjoon követte. Taehyung ekkor felénk fordult.

- Szerintem jól fogadta. –mosolygott ránk.

- Remélem a többiekkel is így lesz. –válaszolta Jimin.

Fél óra elteltével, bátyámmal együtt voltunk már csak a szobában. Ez idő alatt, hazaérkezett Jin, és Suga is. Mint kiderült Jungkook azért jött hamarabb haza, mert Jint nem akarta megvárni a vásárlással. A későn érkezőket Namjoon felkészítette arra, hogy itt vagyok. Hallottam, ahogy elmesélte nekik, a kis történetemet, viszont velük már nem találkoztam. Nem volt erőm kimenni a szobából, és ostoba fejet vágva nézni, ahogy végigmérnek. Szerencsémre Jimin is hamar lefürdött, így már nem kellett egyedül lennem a szobában.

Egy melegítőnadrágot, és egy pólót vett fel alváshoz, majd miután lekapcsolta a világítást a szobában helyet foglalt a földön megvetett ágyon.

- Aludjunk. –szólalt meg, amint magára húzta a takarót. – Hosszú napunk volt mindkettőnknek. Holnap meg megyünk próbálni is, szóval ki kell pihennünk magunkat.

- Rendben van. –helyeseltem, majd lekapcsoltam az éjjeli lámpát.

Sötétség telepedett a szobára. Mind a ketten csendben voltunk. Annyira nagy volt a csend, hogy hallottam, ahogy Jimin levegőt vesz nem messze tőlem. Valamiért ideges voltam ettől a helyzettől, szóval képtelen voltam álomba szenderülni. Forgolódtam össze vissza az ágyon. Amikor be voltam teljesen takarózva melegem volt. Amikor kitakaróztam, viszont fáztam. Semmi se volt jó.

- Sunny.

Amint meghallottam a nevem, azonnal ledermedtem. Szemeim kipattantak, és nyeltem egyet.

- Igen?

- Miért nem alszol?

Komolyan? Komolyan Jimin? Te képes vagy ezek után egyszerűen elaludni? Egy rövid ideig nem szólaltam meg, de végül erőt véve magamon szóra nyitottam a számat.

- Nehezen alszom el, ha nem a saját ágyamban vagyok.

Nem is hazudtam. Tényleg nehezemre esett másoknál hamar elaludni. MinHa szobájában is kell egy fél óra, mire végül álomvilágba lépek.

- Én sem tudok aludni.

- Tessék?

Meglepett a válasza. Neki is furcsa lehet ez a helyzet. Sőt, neki még rosszabb, hiszen tudott arról, hogy vagyok, de eddig halottnak hitt. Biztosra veszem, hogy nem lehet könnyű feldolgozni neki, hogy itt vagyok.

Hallottam, ahogy forgolódik. Vettem a bátorságot, és az ágy szélére kúsztam, majd a fiú felé fordultam. Meglepetésemre tökéletesen láttam a sötétben, ahogy ő is ugyan ezt teszi. Lassan kezdtem tisztábban látni. A szemem megszokta a sötétséget, így láttam, ahogy Jimin engem néz.

- Ne értsd félre. –kezdett bele halkan. – Nagyon örülök, hogy itt vagy…

- De?

- Nincs de. Örülök, hogy itt vagy.

Akár látta, akár nem, elmosolyodtam.

- Akkor nem tudom, hogy mit kellene félreértenem.

- Fogalmam nincs, hogyan kell egy testvérrel bánni. –mondta halkan- Nem is! Nem tudom, hogy hogyan kell egy húggal bánni. A srácokkal, már szinte testvéri viszonyba vagyok, viszont sosem volt lány tag. Nem tudom, mit kellene tennem.

Miért ilyen aranyos? Ha tudná, hogy ezekkel a szavakkal mennyire megdobogtatja a szívemet. Legszívesebben magamhoz vonnám, és szorosan megölelném, de ezt nem tehetem. Akár testvérek vagyunk, akár nem alig ismerjük egymást pár napja. Még nekem is nehéz elfogadni ezeket, és az, hogy idol megnehezíti a dolgokat. Nem lehetek vele nagyon közvetlen. Most még nem.

- Én sem tudom, hogy hogyan kellene viselkednem egy bátty jelenlétében. –szólaltam meg én is. – Csak pár napja tudok arról, hogy van egy testvérem. Nehéz ezt megszokni

- Elég nehéz.

- Nem szeretnék tolakodó lenni, sem elzárkózott. Nem tudom, mit kellene tennem.

Csend. Pár másodpercnyi csend. Hallom, ahogy Jimin mozog, de nem látom tisztán, mit is tesz. Pillanatokon belül, viszont megtudtam. Jimin kezét az ágy széléhez vezette, majd addig tapogatott, míg a fejem alól ki nem húztam az én kezemet. Meglepetten néztem rá. Elpirultam, bár ezt ő valószínűleg nem látta a sötétség miatt. Kis tenyerével megfogta a kézfejemet, és végül összefonta az ujjainkat.

- Jimin….?

- Csak legyünk olyanok, amilyenek vagyunk valójából. Önmagunkat adjuk, hogy jobban megismerhessük egymást.

Szívem nagyot dobbant. Ő volt az, aki az első lépést megtette. Ő volt az, aki engedte, hogy testvérként kezeljem. A kezei melegséget árasztottak, így viszonoztam a fogását, és én kicsit meg is szorítottam a kézfejét. Szerettem volna, hogy érezze, itt vagyok mellette.

- Nem tudod elképzelni, mennyire rossz volt úgy élnem, hogy tudtam van egy húgom, aki nem lehet mellettem. Még ha nem is tudsz róla, de minden évben, a születésnapomon, helyetted is kívántam a gyertyák elfújása közben.

- Kívántál? Helyettem? – Ez meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányoztam neki. Hisz, nem is ismert. Újszülött korunkban lettünk szétválasztva, de ő mégis gondolt rám.

- Igen. Egy dolgot kívántam minden egyes évben.

- Mi volt az?

Kíváncsi voltam, így jobban az ágy szélére csúsztam. Szerencsémre az a kis fény, ami az ablakon beszűrődött elég volt ahhoz, hogy lássam bátyám arcát. Ő maga elé meredt. Szerintem az emlékek miatt. Hüvelykujjammal lágyan simítottam végig a fiú kézfején. Ez elég volt ahhoz, hogy rám emelje tekintetét, és megszólaljon.

- Hogy legalább egyszer láthassalak, és beszélgessek veled.

Who Am I (12)

12.

Amint az ajtó kinyílt előttem, végre megláthattam azt a helyet, ahol a fiúk élnek. Ne is tudom mit vártam először. Talán egy öt csillagos palotához hasonlító lakosztályt, mindenhol drága bútorokkal? Szobalányokat, akik főznek rájuk, és minden szavukat áhítatva lesik, és követik.

Elhittem. Viszont a lakás, ami elém került olyan hétköznapi volt, mint akármelyik hotelben lévő lakosztály, amit ismerek. Talán mondhatom azt is, hogy egy drágább több szobás kollégiumi lakásnak felelt meg.

- Nem mész? –bátyám hangjára erőt vetem magamon, és beléptem a küszöbön.

A szokásos kis előszobában levettük a cipőinket, majd Tae letett elém egy pár papucsot, amibe belebújtam. Mondanom sem kell, hogy sokkal nagyobb volt rám, mint a sajátom, amit magammal hoztam.

Jimin előre ment egy nappalinak megfelelő térbe. A szoba bal oldalát a televízió, különböző videojátékok, és egy nagy fehér bőrkanapé foglalta el, két fotel társaságában. Jobb oldalra egy folyosó húzódott, ahonnan több ajtó nyílt. Gondolom azok mögött a nyílászárók mögött vannak a fiúk szobái. A nappaliban volt még egy étkezőasztal is, illetve a közvetlen közelébe lévő nyílt konyha. Egyszóval, amerikai konyha volt ebbe a lakosztályba. A nyílt konyha lehetővé tette, az azonnali tálalást, ha elkészül az étel. Anyu imádná.

Ahogy körbenéztem, csalódottan tároltam magamban az információt, hogy senki sem volt rajtunk kívül a helyiségbe.

- Szerinted Jin Hyung csinált valami kaját? – került ki Taehyung.

A konyha részleghez rohant, a kezébe lévő szatyrokat pedig a konyhapultra tette. Amint szabaddá váltak a kezei, azonnal feltépte a hűtő ajtaját, és belenézett, de szinte azonnal felsóhajtott, csalódottan.

- Semmi.

- Lehet rendeltek. –válaszolta Jimin, majd ő is besétált a nappaliba, és a táskákat, valamint a szatyrokat letette az étkezőasztalra.

Hátrahagytak. Bezártam magunk mögött az ajtót, majd én is beljebb léptem a Bangtan lakba. Tökéletesen lehetett érezni a fiú parfümök illatát. Még ha nem is tudtam volna, hogy ez egy idol dorm, azt biztosan meg tudtam volna mondani, hogy fiúk laknak ezek mögött a falak között.

Lassú léptekkel sétáltam körbe a teret, még a két srác a még Busanban vásárolt termékeket pakolták ki a szatyrokból. A TV elé sétáltam, majd leguggolva elé végigmértem a földön elterülő játékokat. Destiny, GTA és más számomra még ismeretlen videojátékok voltam. Négy kontroller pihent a televízió szekrényállványán, pontosan az XBOX és a PS4 mellett. 

- Ezzel mind szoktatok játszani? – kérdeztem, miközben kezeim közé vettem az egyik kontrollert.

- Naná! – guggolt le mellém Tae, és felkapta a másik kart. - Van kedved játszani egyet?

Mosolyogva néztem a fiúra, aki időközben megszabadult a száját fedő textiltől.

- Szívesen.

Amint kimondtam a választ a fiú egyből bekapcsolta a televíziót, és elindított egy számomra ismeretlen játékot. Elhelyezkedett mellettem a szőnyegen, majd pár beállítás módosítás után már rám is pillantott.

- A körrel ütsz, a háromszög az ugrás, a kockával rúgsz, és az iksz pedig a guggolás. Ezeket tudod kombinálni, illetve ha a mozgás gombokkal vegyítesz nagyon jó kombókat tudsz összehozni. –mosolygott rá tökéletes fogsorával.

Hogy őszinte legyek nem igazán tudtam követni a magyarázatát, de ettől függetlenül csak bólintottam egyet.

- Előbb be kellene mutatnunk, nem? –állt meg mögöttünk Jimin.

Felemeltem a fejemet, és kicsit hátra dőlve néztem fel bátyámra. Igaz, így fejjel lefelé volt, de legalább láttam, ahogy a mellkasa előtt összefogott karokkal áll, és kérdően felvont szemöldökkel bámulja társát.

- Épp kérni akartam.

Egy hang. Egy hang, amit felismernék ezer hang között is. Azonnal felpattantam, és talpra álltam, egyenesen Jimin mögött, aki addigra már a hang felé fordult teljes testével.

- Oh. Namjoon.

Kim Namjoon. Ő állt a hosszú folyosó legelején, egyenesen előttünk. Öltözéke otthonos volt. Egy egyszerű, laza, szürke edzőnadrágot viselt, egy fekete pólóval. Kócos, kusza hajtincsei össze-vissza álltak. Valószínűleg most ébredhetett fel, bár fáradtságot nem láttam az arcán. Tekintete nem volt mérges, inkább kíváncsi. Egy lépéssel közelebb jött.

- Kit hoztatok ide?

- A neve Min SunGi. –kezdett bele Jimin, de ekkor azonnal belecsíptem kicsit a pulóverébe. Pillanatokon belül rám nézett.

Halkan szólaltam meg.

- Park SunGi.

Jimin elmosolyodva bólintott, majd ismét a leaderre emelte tekintetét.

- Ő a húgom.

Csend. Nyomasztó cseng. Ha egy légy repült volna a szobában, még azt is tisztán lehetett volna hallani. Lassan Jimin mögé araszoltam. Még mindig fogtam a ruháját, de nem szólaltam meg. Namjoon szeméből semmit sem tudtam kiolvasni, ahogy Jimin mögül lestem ki.

- Hm.

A leader pár könnyed lépés után a pajzsomként funkcionáló fiú elé lépett. Zavarodottan bújtam jobban el előle a bátyám háta mögé. Másik kezemmel is megfogtam Jimin pulóverébe.

- Szóval, - hallottam ismét Rapmon jellegzetes hangját, de nem volt bátorságom felé nézni. – mi is a neve?

- Park SunGi.

Taehyung eközben felkelt a földről, majd mellém lépett.

- Tök jó fej csajszi! – mondta mosolyogva felém nézve.

Összeszorított ajkakkal néztem a mellettem álló srácra. Tudtam, hogy az ö személyiség ilyen, és nem is tudtam haragudni rá emiatt a nyílt megszólalás miatt, ám most mégis furcsán éreztem magam miatta. Próbáltam arcom mimikájával sugallni felé, hogy nem igazán volt jó ötlet ez a kijelentés.

- Mi szél hozta ide, a húgodat?

- Nos… - kezdett bele bátyám, de egyből elhallgatott. Teste megfeszült, és egy aprót hátrébb lépett, így nekem ütközött.

Érdeklődve néztem fel a tarkójára. Lábujjhegyre álltam, majd tenyeremet a hátára téve, hajoltam előre, hozzá. Amint a fiú elé néztem érthetővé vált, hogy miért is hátrált meg. Namjoon mellett már Jung Hoseok is ott állt. A narancs haja, akár csak idősebb társáé, ugyan úgy kócos volt. Otthoni ruházatét egy fehér póló, és egy laza rövidnadrág jelentette. Egyenesen felénk bámult. Szája egy O alakot formált, majd szép lassan elvigyorodott.

- Egy lány! – hallatta hangját Hoseok. – itt egy lány!

Nem telt el öt perc se, de már a kanapén ültem. Mellettem Jimin foglalt helyet. Előttünk a kis dohányzóasztal terült el. Annak másik oldalán ült az egyik fotelben, Namjoon, két oldalán a másik két fiú.

Taehyung kivételével, mind a ketten kíváncsi szemekkel vizsgáltak végig. Szinte a fejem búbjától, a talpamig végigmértek. Miért érzem magam ennyire zavarban? Miért lett ennyire kínos ez nekem? Jimin közelségébe teljesen jól éreztem magam, nyugodt voltam. Sőt, még Taet is hamar megszoktam, akkor miért ver ennyire a szívem mióta csak beléptem a Bangtan házba? Vajon ugyan így reagálnák, ha nem a BTS lakásban járnék? Vagy másképp tudnék a szemükbe nézni, ha nem azok a személyek lennének akik? Miért érzem így magam?

- Szóval, akkor azt mondod, hogy volt egy húgod, akit elszakítottak tőletek a születésednél? Akitől azt hittétek, hogy halott, de most akkor mégse? – Hoseok még mindig meglepetten nézett ránk.

Amióta helyet foglaltunk a kanapén, bátyám nagyvonalakban elmesélte a kis történetünket. Legalább is annyit, amennyit mi magunk is tudunk. Furcsa volt, most az ő szájából hallani azt, hogy úgy nevelték fel a szüleink, hogy tudott rólam. Csupán azzal a kivétellel, hogy azt hitte nem élek.

Hoseok szavaira bátyám csak bólintott.

- Igen. Számomra is nagyon új ez, de kérlek, értsetek meg.

- Megértünk. – Namjoon szavai most megnyugtatóak voltak.

Felváltva néztem az előttem lévő idolokra. Kezeimet magam előtt, az ölembe kulcsoltam össze, és idegesen tördeltem az ujjaimat. Örültem annak, hogy Jimin és Taehyung elfogadtak, bár ez meglepően gyorsan ment. Viszont már aggódtam azon, hogy a többi tag miként fog állni hozzám.

- Mit szólt a menedzser?

- Az a helyzet, hogy még nem szóltam neki. – testvérem ekkor megvakarta a tarkóját, és rám pillantott. El akartam neki mondani, hogy haza is mehetek, de tudtam, hogy nem engedné. Ezt már a kocsiba is kifejtette.

- Értem. –sóhajtott fel a leader. – És akkor hogy tervezed?

- Nos, arra gondoltam, hogy megkérem Jungkookot, hogy cseréljen velem szobát, így ő veled lenne egy szobában. Sunny tudna így abba a szobában aludni, én meg majd alszok a földön.

- Hogy mi? –értetlenül néztem a szürke hajú srácra. – Majd én alszok a földön! Miattam senki se érezze magát kényelmetlenül!

- Vendég vagy. –nézett rám újra a testvérem.

- Akkor se!

- Már elterveztem, szóval így lesz.

- Dehogy lesz így. Még Jungkook sem tud erről.

- Majd fog.

- És szerinted mit fog hozzászólni? – szűkítettem össze résnyire a szemem, akár csak a mellettem ülő fiú. Farkasszemet kezdtünk nézni. Akárhogy is tervezte ezt, azt sajnos tudom a maknaeról, hogy lányok közelébe nyuszivá válik. El sem tudom képzelni, hogy mit reagál majd arra, hogy egy lány miatt kell a szobájától megszabadulni.

- Hú, ez aztán veszélyes. –hallottam Hoseok hangját, mire feléjük pillantottam. Mind a három fiú megszeppenten pislogott vissza ránk. Azt hiszem elragadtattam magam megint a testvéri vitába.

- Semmit. –szólalt meg bátyám, aki az előttünk lévő dohányzóasztalra pillantott, majd felvette az ott pihenő telefonját. – Megkérem, hogy cseréljen velem szobát pár napra. 

Telefonját mondata végén eltette a nadrágzsebébe, majd rám pillantott. Tudtam, hogy jobb érvet kellene használnia ahhoz, hogy engem megállítson. Azt is tudtam, hogy itt kellett volna, befejezzem a beszédet, de mégsem tettem.

- Jungkook lányok közelén megváltozik. Szerinted mit reagál majd, ha egy lány miatt kell megválnia a szobájától?

Ismét csend lett. Jimin komor arca egyből megszeppenté változott. Nagy, kerek szemekkel fürkészte az arcom.  Tudtam, hogy igazat mondtam, viszont amint kimondtam ezt a tényt hangosan, már meg is bántam. Azonnal a többi tagra pillantottam. Várható volt, hogy ők is hasonlóan reagálnak, mint a bátyám.

- Le se tagadhatnád, hogy követed az életünket. – szólalt meg végül Taehyung. – Mit tudsz még rólunk? De most komolyan!

Zavarodottan, elvörösödött arccal néztem le a lábaimra. Erősen zártam össze a combjaimat, és próbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam. El akartam tűnni onnan. Még ha tudom is kik ők, még ha tudok is pár információt róluk, akkor sem látszódhatok egy örült rajongónak mellettük. Főleg nem a saját lakásukban.

- Jungkook biztosan segíteni fog. – szólalt meg kedves hangon Namjoon. – Már amúgy sem tudnánk hazaküldeni ilyen későn.

- Nem is tenném! – vágott közbe azonnal Jimin.

- Plusz, ha a menedzser rájön, hogy engedély nélkül hozott be Jimin, nem lenne jó vége. Használhatjátok Kook szobáját. Ha hazajön, majd akkor szólok neki a helyzetről. – Nam tényleg tökéletesen vezető beállítottságú. Pár mondatba telt, hogy rendbe tegye a helyzetet.

- Tényleg, hol is van JK? És a többiek? – Tae kíváncsian tette fel a kérdést. Hogy őszinte legyek, ez a kérdés már bennem is megfogalmazódott, de nem mertem feltenni.

- Jungkook Jinnel együtt elmentem bowlingozni. Yoongi pedig a Big Hit épületében van, és zenét komponál. Későn érnek haza mindannyian.

Szóval ezért nincsenek itthon. Végtére is mindenki megkapta ezt a hétvégét szabadságnak, ahogy Jimin mesélte még a kocsiba, mikor elindultunk Szöulba. Suga kivételével úgy néz ki, hogy mindenki pihenésre, vagy kikapcsolódásra használja a szabadidejét.

- Jimin. – a leader hangja ismét felcsengett. Most már vettem erőt magamon, és felemeltem a fejem, hogy a fiúkra nézzek. – Menj, készítsd elő a szobát, aztán feküdjetek le pihenni. Hosszú napotok lehetett. Holnap meg mennünk kell próbálni még a délelőtt.

- Rendben. –bátyám felkelt a kanapéról, majd a vezér szavát követve elsétált a folyosóra, majd az egyik ajtó mögött eltűnt.

Aggodalmas szemekkel néztem utána. Most, hogy itt hagyott még feszültebb lettem. Mikor még nem merült fel bennem ez a „keressük fel a vérszerinti szüleimet” dolog,  és éltem a számomra normális, mindennapos életemet, álmodoztam arról, hogy ha egyszer találkozok a kedvenc idoljaimmal mit fogok nekik mondani. Mit fogok akkor majd tenni, és hogy fogok viselkedni előttük. Képzeleteimben csak mosolyogtam rájuk, mondtam pár kedves szót, és ha hosszabb beszélgetésbe keveredtem volna velük, akkor könnyen beszélgettem volna.  Akár egy fantalálkozón. Legalább is ezt gondoltam.

Most viszont, hogy itt vagyok előttünk, szemtől szemben, pár méterre egymástól a szívem majd kiugrik a helyéről. Mikor elfogadtam Jimin ötletét, hogy velük jövök, félvállról vettem a dolgot. Azt hittem, nem fog érinteni ez a dolog, hogy idolok körül leszek majd. Igazából én magamat sem értem, mivel pontosan én mondtam el MinHanak, hogy ők is ugyan olyan emberek, akár csak én. Normálisan kellene velük bánnom, illetve nem kellene ennyire feszültnek lennem a közelükbe. Ennek ellenére, az arcom akár egy paradicsom, és a szívem is nagyon gyorsan ver. Idegesen szorongattam a kezemet, főleg miután Jimin hátrahagyott.

- Vihetnénk magunkkal. – Tae mellém huppant a puha bőrkanapéra. – Szeretne megtanulni táncolni. Próbálhatna velünk.

Taehyungra néztem, majd kinyitva egy kicsit a számat, halkan megszólaltam.

- Tudok táncolni, csak szeretnék még többet megtanulni.

- Tánc? – vonta fel szemöldökét Namjoon, majd Hoseokra nézett. Hobi szemei azonnal nagyra nyíltak, és akkora mosoly húzódott az arcán, amit még nem láttam.

 - Szívesen megtanítalak pár mozdulatra!

- Betaníthatnánk neki egy koreográfiát! – vetette fel az ötletet Tae – mondjuk azt, amit most tanulunk.

- De az még nem publikus. – Hobi a tarkóját vakarva nézett a leaderre – Bár, nem tudom, mennyire lenne gáz, ha comeback előtt ilyesmit látna egy rajongó.

- Nem is tudom.

- Kitaláljuk még, úgy is van mit gyakorolni. – csapta össze a tenyerét Tae mosolyogva. – Kíváncsi vagyok milyen jó a tánctudásod.

- Holnap minden kiderül! – kelt fel a fotelről Hobi. – a mi táncaink közül tudsz párat?

- Nos, - kezdtem bele a mondatba, bár picit elgondolkoztam – van egy-kettő… De nem vagyok a legjobb táncos. – próbáltam leszögezni a tényeket, hogy ne fűzzenek hozzám nagy reményeket.

- Sebaj. Namjoon hyung sem egy jó táncos, mégis rengeteg koreográfiát képes tökéletesen megcsinálni. Szerintem veled sem lesz gond!

Tae és Hoseok együtt nevették el magukat. Még én is elmosolyodtam, hiszen nem volt titok, hogy RapMon nem a legjobb táncos a bandában.

- Na, jó! –csattant fel mosolyogva a leader. – Elég lesz! – felém fordult, én pedig egyből felvettem a komolyabbik arcomat.

- Menj Jimin után. Második ajtó balra. Segíts beágyazni neki.

Lassan keltem fel a kanapé kényelmes üléséről, majd a leader szavait követve az említett ajtóhoz sétáltam. Szerencsémre nyitva volt, így kopogás nélkül léptem be a szobába. Jimin már a földön lévő kis alvóhelységet készítette elő. Az ágy már meg volt vetve.

- Jimin.

Halkan szóaltam meg, de ő azonnal felém nézett, kezében a takaróval.

- Igen?

 Csak mosolyogtam rá. Most éreztem először, hogy talán mégis igaz az, hogy ő a bátyám. Most volt először, hogy ahogy ránéztem, nem egy szupersztárt láttam. Nem egy idolt, és nem is egy hírességet, hanem a bátyámat. Azt a személyt, akit eddig nem ismertem, viszont egy balszerencsének köszönhetően, most már tudok róla. Tudom, hogy létezik, és nagyon remélem, hogy sokáig ismerhetem még. Nagyon reméltem, hogy nem csak egy apró emlék lesz az életemben, hanem innentől kezdve már a mindennapjaim részeként tudok rá gondolni. Ott lesz, mikor szükségem van rá.

Szerettem volna, ha tudja, milyen hálás vagyok neki. Hálás, amiért létezik, hálás, amiért megismerhettem, és hálás, amiért ide hozott engem. Szerettem volna, ha tudjon ezekről az érzéseimről, gondolataimról. Így csak egy dolgot mondtam neki.

- Köszönöm.

Who Am I? (11)

11. Sunny pov.

Kissé belevörösödtem mikor Taehyung rám kacsintott, de gyorsan lesütöttem szememet, hogy még véletlenül se vegye észre egyik fiú se.

- Sunny.

Jimin hangjára kaptam fel a fejem.

- Valamit tudnod kell, mielőtt bemegyünk.

Meglepetten pislogtam. Mereven néztem a tarkóját, de mivel nem fordult hátra hozzám, így előrébb csúsztam az ülésen, és úgy hajoltam bátyám mellé, a két első ülésre támaszkodva.

- Gond van?

- A menedzserünk még nem tud arról, hogy jönnél. A srácok tartani fogják a szájukat, nem fognak beárulni minket, ha esetlen szó nélkül jelenne meg a menedzser.

- Nem is jöhetnék be hozzátok?

- Hivatalos engedéllyel tehetnéd csak meg. – ekkor végre felém fordította a fejét. – Viszont, amíg ezt nem intézzük el, addig meg kell húznod magad odabent.

- Úgy akarsz bevinni, hogy nem kaptatok engedélyt rá? Nem nagy kockázat ez? Nem akarok gondot okozni. Mi van, ha rájön, hogy bementem? –hangom aggodalmasan csengett, még ha nem is akartam, hogy ez kihallatszódjon.

- Ha jól csináljuk, nem fog elkapni. – Zavarodottan néztem oldalra. Nem tudtam elképzelni, hogy én így készülök belépni a fiúk lakásába.

Amint visszanéztem a fiúra, ő az én szemeimet kereste. Mélyen nézett íriszeimbe, én pedig az övéibe. Most újra tudtam tanulmányozni barna szemeit. Nem hazudott, végig egyenesen a szemeimbe nézett, nem fordult el tőlem.

- Amúgy is, - szólalt meg ismételten – a rokonom vagy, így annyira nem fog kiakadni, ha netán mégis rájönne. A héten úgy is szólnunk kell rólad, ha be akarunk vinni a BigHit épületébe próbálni.

Tudtam, hogy a fiúk szoros pórázra vannak fogva, de azt tényleg nem tudtam elképzelni, hogy engedély kell ahhoz, hogy valaki felmenjen a saját lakásukba. Ezek szerint a szüleik se látogathatják meg őket, ha kedvük tartja? Mindenről tudnia kell a menedzsernek? Hol van itt a magánélet? Végül stresszesen fújtam ki a levegőt.

- Ne aggódj ennyit. – húzodott egy halvány mosoly ajkaira.

- De aggódom. Ha tudtam volna, hogy ennyire komolyan veszik ezt, akkor…

- Akkor?

- Akkor nem jöttem volna el hirtelen döntést hozva.

- Most már úgy is mindegy. Itt vagy. Szöulban, és már esteledik.

Idegesen fújtam fel az orcám, és úgy fürkésztem tovább a fiú barna íriszeit. Furcsa volt őt ilyen közelről látni, de lassan meg fogom szokni. Eleinte, mikor arról álmodoztam, hogy valamikor szemtől-szemben fogok állni egy idollal, meg mertem volna esküdni, hogy vérvörös arccal álltam volna előtte, megszeppenve, szótlanul. Ennek ellenére Jimin előtt meglehetősen nagy szám lett ez alatt az idő alatt, hogy találkoztunk. Még Taehyungra is rámordultam, amit soha életembe nem gondoltam volna, hogy meg fogom tenni.

Meglepetésemre bátyám állta a tekintetemet. Szinte farkasszemet néztünk egymással. Úgy, hogy már csak ketten voltunk a furgonban, nem szólt a zene sem, így tisztán hallhattuk egymás levegővételét. A csendet hirtelen egy mély, tompa hang törte meg, mely a hátsó ülés ablakától jött. Nagyot ugrottam Jiminnel együtt. Azonnal, a hangforrás felé néztünk mind a ketten. Taehyung volt az, aki mindkét tenyerét az autó ablaküvegének tapasztva bámult befelé.

- Jézusom… - hallottam halkan a szürke hajú hangját, aki ezután a szó után pár halk szitkozódást elmormolt az orra alatt.

Értetlenül néztem Tae felé, miközben visszacsúsztam rendesen a helyemre. A fiú ekkor kinyitotta az ajtót, és behajolt rajta.

- Kezd hűvös lenni idekint.

- Miért nem mentél még be? – Jimin hangja valamiért barátságtalanul hangzott most. Meg is tudom érteni, én is nagyon megijedtem az előbb.

- Sok cucc van a csomagtartóban. – most vettem csak észre, hogy Taehyung hátán már egy táska díszelgett, és vállán pedig az én sporttáskám pihent. – De, ha gondolod Jimin egyedül is beviheted őket.

- Bevittem volna a saját dolgaimat. –szólaltam meg, mire Tae csak bólintott egyet.

- Semmiség.

Hallottam, ahogy bátyám kinyitotta a felőle lévő ajtót, majd kiszállt és bezárta azt. Akkor kaptam fel a fejem, és végigkísértem a tekintetemmel, míg Jimin megkerüli az autót, és Tae mellé sétált. Tompán hallottam csak, hogy valamit mond neki. Megragadtam a mellettem lévő hátitáskámat, majd én is kiszálltam a kocsiból. Jimin ekkor levette barátja válláról az utazótáskámat, majd átdobva a pántját feje felett, magára akasztotta azt.

- Majd én viszem! – szóltam oda nekik, de megint figyelmen kívül hagytak.

Bezártam a kocsiajtót, és a két fiú mellé sétáltam. Amint odaértem Jimin egy halászsapkát húzott a fejemre.

- Ne nagyon hangoskodj most már, kérlek.

Tae kivett még pár szatyrot, és táskát bátyámmal együtt a csomagtartóból, majd a kocsit lezárva elindultak a hotel bejárata felé. Siető léptekkel követtem őket, hogy ne maradjak le. Amint beléptünk az épületbe, megszeppenve néztem körül. A kinti kinézete, tökéletesen megegyezett a szálloda fogadóterének kinézetével. A hosszú szőnyeg, amire ráléptünk a bejáratnál, egyenesen a lépcsőkhöz vezetett, illetve a mellette lévő lifthez. Az információs pult tőlünk jobb oldalt volt, ami mögött egy szolidan kisminkelt szőke lány állt. Előtte az egyik –gondolom – vendég épp vele beszélgetett.

Az előtér amolyan hallnak megfelelő nagyságú volt. Akár egy kisebb csarnok, szép bútorzattal.  Kanapék és fotelek voltak elhelyezve, mellettük, pedig kis asztalok álltak, rajtuk egy-egy váza virággal. Mindenhol képek lógtak a falon, és pár ülőalkalmatosság mellett egy nagyobb növény is megpihent.

- Sunny.

Meghallva a nevem egyből a hang felé emeltem a fejem. Csak akkor tudatosult bennem, hogy megálltam a terem közepén, és úgy nézelődtem. A két fiú már a lift előtt állt, és hátranézve vártak engem. Sietős léptekkel értem végül melléjük.

- Ne maradj le. Könnyű elveszni itt. –bátyám hangja nem csak hogy aggodalmasan, de fegyelmeztetően csengett.

- Ja. Az emeleten minden folyosó ugyan olyan, ha kilépsz a liftből. –nevette el magát Taehyung.

- És ezt is csak azért tudod, mert…? – néztem a mosolygós barna hajúra. Nem kellett kimondania, hogy tudjam, vagy legalább sejtsem, hogy honnan is tudja ezt. Viszont, hallani akartam, ahogy ő maga válaszolja meg ezt a kérdést.

- Nem egyszer hívott fel pánikolva, hogy eltévedt. – jelentette ki Jimin, mire elnevettem magam. A szürke hajú srác velem együtt nevetett, ám ezt Tae nem értékeltem.

Amint egy lágy csengőhang jelezte, hogy megérkezett a lift, annak ajtaja kitárultak. Taehyung ment be elsőként, így hátrahagyva a két nevető testvért. Jiminnel összenézve hagytuk abba a kuncogást, majd megkomolyodva beléptünk a felvonóba. A fém ajtó ránk zárult. Nem volt szűkös a hely, de a két fiú közelsége meglepett. Úgy helyezkedtem el, hogy rajtunk kívül a fémdobozban még négy ember teljesen elfért volna, úgy, hogy nem szűkösködik. Ők ketten olyan közel álltak hozzám, hogy a vállamhoz értek.

Zavarodott, kissé halk hangon szólaltam meg.

- Hányadik emelet?

- Négy. – válaszolta bátyám, majd meg is nyomta az előbb említett számmal jelölt gombot.

A lift megmozdult felfele, viszont ránk csend telepedett. Egyre jobban feszültnek éreztem magam. Most tartok éppen a Bangtan fiúk lakásába. Oldalamon két taggal. Te jó isten! Hogy fogok én eléjük állni? Hogy fognak fogadni? Mit fognak szólni, hogy egyszer csak belépek az eddig megszokott életükbe? Mit fog szólni, a többi fiú, hogy én vagyok Jimin húga? Tudnak egyáltalán arról, hogy létezem? Beszélt nekik Jimin erről?

Annyi kérdés merült fel megint a fejemben, hogy egyre gyorsabban kezdtem venni a levegőt. Lábammal doboltam, egyre gyorsabb ütemben.

- Jól vagy?

Jimin hangja, ma már sokadjára zökkentett ki a gondolataim tengeréből. Ráemeltem a tekintetem.

- Hm?

- Totál vörös a fejed.

- Mi?

Azonnal arcomra tapasztottam a kezeimet, és ide-oda néztem, felváltva a két fiú között.

- Csak, melegem van. –nyögtem ki az egyetlen egy ésszerű kifogást, ami ebben a pillanatban az eszembe jutott.

Meglepő módon Jimin ennyibe is hagyta. Nem foglalkozott azzal, hogy épp most hazudtam neki. Amint megérkeztünk a megfelelő szintre, egy újabb csengő hang szólalt meg, és egy tiszta női hang mondta be a szint számát, majd az ajtók ki is nyíltak. Bátyám lépett ki elsőként a fülkéből. Követve őt, körbenéztem.

A tér, ahová kiléptünk egy folyosó volt. Nem volt semmi érdekes benne. Jobbra, és balra is egy hosszú barna parkettás átjáró húzódott. Sötétbarna fenyőajtók sorakoztak egymás mellett. Mindegyiken, ahogy láttam a szobaszáma volt kiírva. Se több, se kevesebb nem volt ezen az emeleten.

- Erre. –szólított meg a szürke hajú, és megfogta a pulóverem ujjának anyagát, majd úgy kezdett el húzni maga után a megfelelő irányba.

Vele megegyező tempóban mentem utána, míg Taehyung felzárkózott mellém. Nem kellett sokat mennünk. Jimin megállt egy ajtó előtt.

- Megjöttünk.

A szobaszám 407. Gondolom negyedik emelet, hetes ajtó. Jimin kijelentése után zsebéből húzta elő kulcsát, majd a zárva helyezte azt. Elfordította az ajtókulcsot, majd a kilincset lenyomva kitárta előttem az ajtót.

Szívverésem szaporább lett. Szinte lassú felvételként követtem végig, ahogy a nyílászáró kinyílik előttem. Íriszeim nagyobbra nyíltak, mikor végre szemügyre vehettem a helyet, ahol a Bangtan Boys lakik.

Who Am I? (10)

Jimin POV.

Amikor apám felhívott izgatottan vettem fel a telefonomat. Nem sokszor tudtunk beszélni, így akárhányszor hívott, ha volt lehetőségem rá, azonnal felvettem. Hiányoztak, így minden alkalmat kihasználtam, hogy kapcsolatban lehessek velük. Sajnos, az üzletből küldött édességek, és kávék nem adták vissza a szülői szeretetet, annak ellenére, hogy akárhányszor is küldtek valamit, a bandával mindent elfogyasztottunk. Namjoon és Yoongi különösen szerette az espresso kávét, ha éjszakába nyúlóan komponálták a számokat.

Az utolsó hívásra, viszont nem voltam felkészülve. A vonal túloldalán apám izgatott hangon kérte, hogy minden követ mozgassak meg, és amint csak tudok, utazzak haza. Nem indokolta kérését, csak sürgető szavakat küldött felém. Nehéz volt elintéznem, hogy szabad hétvégét kaphassak, de a srácok segítségével megoldottuk. A menedzser beleegyezett egy hirtelen szünetnek, így velem együtt minden tag kivehette a rég vágyott szabadságát, és pihenhetett. A többiek örültek annak, hogy végre pihenhetnek. Taehyung felajánlotta, hogy elkísér Busanba, mivel szeretne körbenézni pár helyen, míg én a szüleimmel találkozom.

Másnap már több időm volt apámmal beszélni telefonon, míg Busan felé tartottam. Akkor csupán annyit mondott, hogy menjek egyenesen az üzlethez, ott mindent el fog mondani. Amikor beléptem teázóba, azonnal kimondta valaki a nevemet, mire felkaptam a fejem. Ott pillantottam meg apámat. Szó nélkül jeleztem neki, hogy négyszemközt szeretnék vele beszélni, így azonnal apu irodájába indultam, ő pedig utána jött. A szobában mindent elmondott.

- Aki kint van lány, ő a húgod.

Ez a mondat teljesen letaglózott. A húgom? Aki születésénél elhunyt? Miért lenne ő az én testvérem? Amúgy is, honnan a fenéből tűnt fel? Hol volt eddig? Milyen élete volt? És ami a legfontosabb, hogy talált meg?

Ezek a kérdések cikáztak a fejembe, így meg sem hallgatva apám mondandóját, az ajtóhoz siettem, feltéptem a kilincset, és kirántottam az ajtót. Akkor szembesültem vele, hogy az a lány, egyenesen a szemembe nézve esett össze ájultan.

Nem sokkal később, már a helyi kórházban voltunk, ahol apám konzultált az orvossal. Akkor derült ki, hogy a lánynak allergiás reakciói voltak, és emiatt esett össze. Ahogy az ágyban feküdt, infúzióval a kezében, volt időm végigmérni. Volt pár apró dolog, ami ismerős volt számomra. Az orra akár csak az enyém. Szemei anyuéhoz hasonlóan, mandula formájúak voltak. Tényleg hasonlított ránk.

Amikor a lány felébredt, elég zavaros álomképekről kezdett beszélni. Jungkook, és Hoseok is szóba került, amit nem tudtam mire vélni, ám másnap tisztábban láttam már. Ahogy beléptem a kórtermébe, épp a mi számunkat hallgatta, és a telefonjának fotóalbumja is tele volt képekkel rólunk. Ekkor vált világossá, hogy ez a lány, aki előttem van, egy rajongó. Bónuszként, viszont tényleg a húgom.

Még mielőtt meglátogattam volna Sunnyt a kórházba, apám megmutatta az orvosi leletet, miszerint apasági vizsgálatot készítettek. DNS alapján, tényleg a húgom volt.

Nem hazudok, amikor meglátogattam vasárnap a kórházban, izgatott voltam.  Egész odavezető úton mosolyogtam, nem tudtam felfogni egyszerűen, hogy tényleg én az a személy, akivel azóta szerettem volna találkozni, hogy az eszemet tudom. Természetesen ezt az oldalamat nem akartam előtte kimutatni. Próbáltam kicsit távolságtartó lenni vele szembe, de persze Taehyung – mint minden mást – ezt is keresztbe húzta. Így nem volt mit kezdeni, elengedtem magam, és a helyzetnek megfelelően próbáltam önmagamat adni. Több kevesebb sikerrel. Mégsem nyílhatok meg egy lánynak, akit második napja ismerek. Rendben van, hogy ő a húgom, de ez akkor sem megy egyik napról a másikra.

Ahogy elmerültünk a beszélgetésbe, felmerült az ötlet, hogy Sunny vissza jön velünk Szöulba. Így történt, hogy már az üzlet előtt álltam meg a kocsival, aznap mikor kiengedték a húgomat a kórházból.

- Komolyan magunkkal visszük?

Taehyung előrehajolva nézett rám a hátsó ülésről. Tudtam, hogy izgatott, mivel megismert egy új személyt, - aki ráadásul a vérszerinti testvérem – illetve, hogy azt tervezzük, hogy a menedzsert megkerülve fogjuk elvinni a lakosztályunkra.

- Nincs jobb ötletem. Amúgy is te ajánlottad fel neki ezt. – mondtam nyugodtan, ám a sapkát levéve magamról, beletúrtam ezüstös hajamba.

Nem kellett több barátomnak, kikapta a kezemből a levett fejfedőt, majd felvette. Kinyitva a kocsi ajtaját szállt ki a járműből. Az ablakból néztem, ahogy odasétál húgomhoz, aki apám üzlete előtt várt. Taehyung a lány elé hajolva, felvette a sporttáskáját, majd a kocsihoz hozta, és a csomagtartóba rejtette. Perceken belül, már mindkét egyén a kocsi hátsó ülésén foglalt helyet, én pedig gyújtást adtam az autónak.

Annyi minden kérdés járt a fejemben, de tudtam ezeket nem tehetem fel. Nem ez volt a megfelelő hely és alkalom sem erre.

Épp hogy kiértünk Busan területéről, és feltértünk az autópályára, újdonsült hugicámat elnyomta az álom. Taehyung zenéjét hallgattuk, amit a telefonjáról kapcsolt be. Túlságosan is el voltam foglalva a gondolataimmal a volán mögött, hogy a zenére figyeljek. A motor búgása pedig úgy látszik, Sunnynak elég volt ahhoz, hogy álomba merüljön. Ezt is a visszapillantó tükörből vettem észre, mikor Tae hangosabban kezdett énekelni.

- Taehyung.

- Hm? – nézett fel a telefonjából az említett.

- Elaludt.

Halkan beszéltem, és barátom is lejjebb vette a zene hangerejét. Ezután pedig bandatársam alaposan szemügyre vette húgomat.

- Mit csinálsz?

- Várj. –jött a válasz Taetől, aki a lány felé hajolt.

- Tae!

- Mi van? – ekkor a két első szék vállára támaszkodva hajolt előre. – Nem csináltam semmi rosszat.

- Az is nagy szó, hogy megtaláltam a halottnak hitt testvéremet. Ne akaszd ki. Így is erősen gondolkozom, hogy jó ötlet-e tényleg közénk vinni őt.

- Szerintem jól fogja magát érezni.

- Ezt egyből gondoltam.

Hátrafordultam barátomhoz, aki már így is erősen a személyes teremben volt.

- Tényleg hasonlít rád. Külsőre és belsőre is. Bár utóbbiból kevésbé.

- Még szerencse. – az útra fókuszáltam ezután, ám Taehyung még mindig nem szállt ki a magánszférámból.

- Azon gondolkoztál már, hogy melyikünk szobájába fog aludni?

- Természetesen abba, amibe én vagyok.

- Ej, Jimin. – Tae ekkor gyengéden vállamba ütött. Összerezzentem.

- Mi bajod? Vezetek!

- Namjoon-shi mit fog szólni, ha beviszed a közös szobátokba?

Jogos kérdés. Át kellett még ezt gondolnom, ám nem ment olyan könnyen, mint gondoltam. Társam tekintetét éreztem arcomon, így azonnal válaszra nyitottam számat.

- Vagy, megkérem Jungkookot, hogy cseréljen velem ágyat pár napig. Így megkapom az egy ágyas szobát. Sunny tud aludni Kook ágyában, én meg majd alszom a földön.

Taehyung ekkor visszaült rendesen a helyére, így én újra az útra tudtam koncentrálni.

- Az se egy rossz ötlet. – felelte.

Percek teltek el beszéd nélkül, és csak a zenét hallgattuk halkan. Ám mocorgásra lettem figyelmes, mire ismételten a visszapillantóba pillantottam, hogy felmérjem a helyzetet a hátsó ülésen. Azt hittem először, hogy SunGi ébredt fel, de csak Taehyung hajolt ismételten a lány felé.

- Mit csinálsz már megint?

- Megnézek valamit. – válaszolta, majd visszahuppant a helyére.

Értetlenül fürkésztem arcát a tükrön keresztül, ám ő csak ölébe bámult.

- Mit is?

- Várj.

- Mond már! – szóltam rá határozottabban.

Tae ekkor felnézett, egyenesen a szemembe a visszapillantó tükrön keresztül. Szélesre húzódott vigyora, és úgy mutatott fel egy számomra ismeretlen telefont.

- Azt meg honnan szerezted?

- Sunny telefonja.

Olyan könnyen ejtette ki a szavakat a száján, mint ha teljesen normális dolog lenne valakinek elvenni a telefonját, miközben alszik.

- És te elvetted tőle? – hangom kissé rekedten csengett.

- Muszáj valamit látnom.

Újra a készülékbe merült. Kénytelen voltam a vezetésre figyelni, így ismételten az utat kezdtem figyelni.

Hallottam, ahogy a telefon bittyeg, minden egyes megnyitott alkalmazás miatt.

- Azta!

- Mit találtál? – kérdeztem unottan. Megpróbáltam leplezni a feszültségemet.

- Komolyan az az album neve, hogy „Szerelmeim”?

- Mi van? – azonnal lelassítottam a kocsit, és kitettem az indexet is. Nem bírtam tovább a vezetésre fókuszálni.

Taehyung ekkor elfüttyentette magát, és húgom felé nézett, aki – szerencsére- még mindig aludt.

Ahogy lehúzódtam az autóval, és megállítottam benyomtam az elakadásjelzőt. Kikapcsoltam az övemet, majd hátra fordulva kivettem a telefont barátom kezéből.

- Megörültél? Mióta nézel bele más ember telefonjába? – morogtam rá.

- Tele van velem a mappája.

Taehyung arcán lassan kibontakozott egy kaján vigyor.

- Tessék? – pufogva néztem társamra, aki csak a mobil felé bökött fejével, amit a kezébe szorongattam.

- Mondom. Az album elején van a legutóbbi PUMA fotózásunk. Közös képek, de aztán én jövök.

- Na persze.

- Nézd meg, ha nem hiszed.

Elhúztam a számat. Kíváncsi voltam, vajon igazat mond-e, de tudtam, hogy nem lenne szép dolog belelesni más dolgába.

Egy gyors pillantást vetettem az alvó lányra. Haja kipirult arcába lógott. Ahogy néztem, eszembe jutott édesanyám leánykori képei, amit még régebben nézegettem egy családi találkozó alkalmával. Tényleg látok hasonlóságot Sunny és anyukám között. Kiköpött anyu volt.

- Mi van, nem mered? –Tae hangja zökkentett ki gondolataim tengeréből. Választ nem adva, a mobilra néztem, a fotóalbumba. Nem volt sok kép, de épp elég ahhoz, hogy párat lejjebb kelljen görgetni.

Taehyung nem hazudott. Az album elején tényleg a legutolsó fotósorozatunk szerepelt. Viszont a csoportos képek után Taeről volt jó pár kép. Pörgettem lejjebb, ám ekkor én is elmosolyodtam.

- Téves.

Mosollyal arcomon néztem társamra, aki értetlen fejet vágva pislogott nagyokat.

- Mi téves?

A telefont felé fordítottam.

- Igaz, hogy az elején a banda után te következel, de utána mindenkiről vannak egyéni képek.

- Mi van? – a fiú azonnal kivette a kezeim közül a készüléket. – Ne már.

- Miért is nézel ki úgy, mint aki csalódott? – mosolyom egyre csak szélesebb lett.

- Mit csináltok?

A hang irányába fordultunk mind a ketten, ijedt arckifejezéssel.

- Sunny… - motyogtam. – felébredtél?

- Megérkeztünk Szöulba? – dörzsölte meg szemeit a lány, és hajába túrva söpörte ki arcából a kósza tincseit. Rendesen elhelyezkedett, majd felénk fordult törzsével is. Mi csak megszeppenve néztük, ám Taehyung volt olyan ostoba, hogy a telefont még mindig saját maga előtt tartotta. Meg se próbálta elrejteni, annyira ledöbbent a lány hirtelen ébredésétől.

- Az az én telefonom?

Sunny gyorsan mozgott. Egy szempillantás alatt ki kapta a készüléket a barna hajú srác kezéből, majd szemügyre vette, mi is volt megnyitva.

- Komolyan? – meredt egyenesen Taera, aki a lány hirtelen hangos hangjától összerezzent. Fülét-farkát behúzva húzta össze magát, akár csak egy kölyökkutya. – Ennyit jelent nektek a magánélet? Idolok vagytok, nektek kellene tudni a legjobban ezt!

Tae velem együtt szóhoz sem jutott, ám, hogy a feszültséget oldjam, végül szóra nyitottam a számat.

- Mondtam, hogy ne nézd meg…

- Ezzel nem segítesz. – szórta vissza szavait barátom, mire én csak sóhajtva fordultam vissza a kormányhoz.

- Szöulba vagyunk? –Sunny a kérdést felém irányította, ám még mindig mérgesen nézte barátomat, aki időközbe már inkább az ablakon bambult kifele, hogy elkerülje húgom szúrós tekintetét.

- Kb. fél óra még. – válaszoltam, majd a kulcsot újra elfordítva a zárban, ráléptem a pedálra. A motor felpörgött, majd ismét útnak indultunk.

Szerencsére igazam volt, így fél óra múlva már Szöul utcáit szeltük. Újra zenét kezdtünk hallgatni, miután már kezdett nyomasztóan kínos lenni a csend a hátsó ülésen utazók között.

Amint beértünk a város határára, szóltam húgomnak, aki azóta csillogó szemekkel és széles mosollyal tapadt az ablakra. Minden nagyobb épületet, és számára érdekes dolgot megemlített.

Taehyung amit csak tudott elmondott a kíváncsi lánynak, az említett épületekről. Így a köztük lévő harag szerencsére nem volt hosszú életű. Mivel elég sok idő telt el míg utaztunk, a nap is kezdett leereszkedni az égről. Lassacskán besötétedett, így az utakon, és minden nagyobb csomópontban kivilágítás fel volt kapcsolva.

Pár perc kellett, hogy a lakáshoz érjünk, ahol jelenleg lakunk a bandával. Épp, hogy leparkoltam a kocsit, testvérem izgatottan nézett ki az ablakon.

- Azta! Ti itt laktok?

- Igen. –felelte Tae, majd előhalászta a szájmaszkját és arca elé húzva felvette.

Az épület, ami előtt megálltunk, egy magas hotel volt. A bejárat ki volt világítva, így esélytelen volt eltéveszteni. A bejáratnál két nagyobb bokor volt elhelyezve. Előhalásztam én is a fekete sapkámat, majd jól a szemembe húztam.

- Erre a kis időre is fel kell vennetek? –Sunny kérdően nézett ránk, amit a tükörből nyomon tudtam követni.

- Nem árt óvatosnak lenni. – szólalt meg ismét Taehyung, majd az ajtó kilincsére tette a kezét, készülve, hogy kiszálljon.

- Tae. – szólítottam meg a barna hajú társam, mire felém fordult kérdő tekintettel. – Előre mennél?

- Hm? –nézett egy ideig, majd végre leesett neki, mit is szeretnék. – Ja, persze!

Végignézett a húgomon, majd egyet rákacsintott, és végül kiszállt az autóból. Így kettesbe maradtam végre a húgommal.