Who Am I? (10)

Jimin POV.

Amikor apám felhívott izgatottan vettem fel a telefonomat. Nem sokszor tudtunk beszélni, így akárhányszor hívott, ha volt lehetőségem rá, azonnal felvettem. Hiányoztak, így minden alkalmat kihasználtam, hogy kapcsolatban lehessek velük. Sajnos, az üzletből küldött édességek, és kávék nem adták vissza a szülői szeretetet, annak ellenére, hogy akárhányszor is küldtek valamit, a bandával mindent elfogyasztottunk. Namjoon és Yoongi különösen szerette az espresso kávét, ha éjszakába nyúlóan komponálták a számokat.

Az utolsó hívásra, viszont nem voltam felkészülve. A vonal túloldalán apám izgatott hangon kérte, hogy minden követ mozgassak meg, és amint csak tudok, utazzak haza. Nem indokolta kérését, csak sürgető szavakat küldött felém. Nehéz volt elintéznem, hogy szabad hétvégét kaphassak, de a srácok segítségével megoldottuk. A menedzser beleegyezett egy hirtelen szünetnek, így velem együtt minden tag kivehette a rég vágyott szabadságát, és pihenhetett. A többiek örültek annak, hogy végre pihenhetnek. Taehyung felajánlotta, hogy elkísér Busanba, mivel szeretne körbenézni pár helyen, míg én a szüleimmel találkozom.

Másnap már több időm volt apámmal beszélni telefonon, míg Busan felé tartottam. Akkor csupán annyit mondott, hogy menjek egyenesen az üzlethez, ott mindent el fog mondani. Amikor beléptem teázóba, azonnal kimondta valaki a nevemet, mire felkaptam a fejem. Ott pillantottam meg apámat. Szó nélkül jeleztem neki, hogy négyszemközt szeretnék vele beszélni, így azonnal apu irodájába indultam, ő pedig utána jött. A szobában mindent elmondott.

- Aki kint van lány, ő a húgod.

Ez a mondat teljesen letaglózott. A húgom? Aki születésénél elhunyt? Miért lenne ő az én testvérem? Amúgy is, honnan a fenéből tűnt fel? Hol volt eddig? Milyen élete volt? És ami a legfontosabb, hogy talált meg?

Ezek a kérdések cikáztak a fejembe, így meg sem hallgatva apám mondandóját, az ajtóhoz siettem, feltéptem a kilincset, és kirántottam az ajtót. Akkor szembesültem vele, hogy az a lány, egyenesen a szemembe nézve esett össze ájultan.

Nem sokkal később, már a helyi kórházban voltunk, ahol apám konzultált az orvossal. Akkor derült ki, hogy a lánynak allergiás reakciói voltak, és emiatt esett össze. Ahogy az ágyban feküdt, infúzióval a kezében, volt időm végigmérni. Volt pár apró dolog, ami ismerős volt számomra. Az orra akár csak az enyém. Szemei anyuéhoz hasonlóan, mandula formájúak voltak. Tényleg hasonlított ránk.

Amikor a lány felébredt, elég zavaros álomképekről kezdett beszélni. Jungkook, és Hoseok is szóba került, amit nem tudtam mire vélni, ám másnap tisztábban láttam már. Ahogy beléptem a kórtermébe, épp a mi számunkat hallgatta, és a telefonjának fotóalbumja is tele volt képekkel rólunk. Ekkor vált világossá, hogy ez a lány, aki előttem van, egy rajongó. Bónuszként, viszont tényleg a húgom.

Még mielőtt meglátogattam volna Sunnyt a kórházba, apám megmutatta az orvosi leletet, miszerint apasági vizsgálatot készítettek. DNS alapján, tényleg a húgom volt.

Nem hazudok, amikor meglátogattam vasárnap a kórházban, izgatott voltam.  Egész odavezető úton mosolyogtam, nem tudtam felfogni egyszerűen, hogy tényleg én az a személy, akivel azóta szerettem volna találkozni, hogy az eszemet tudom. Természetesen ezt az oldalamat nem akartam előtte kimutatni. Próbáltam kicsit távolságtartó lenni vele szembe, de persze Taehyung – mint minden mást – ezt is keresztbe húzta. Így nem volt mit kezdeni, elengedtem magam, és a helyzetnek megfelelően próbáltam önmagamat adni. Több kevesebb sikerrel. Mégsem nyílhatok meg egy lánynak, akit második napja ismerek. Rendben van, hogy ő a húgom, de ez akkor sem megy egyik napról a másikra.

Ahogy elmerültünk a beszélgetésbe, felmerült az ötlet, hogy Sunny vissza jön velünk Szöulba. Így történt, hogy már az üzlet előtt álltam meg a kocsival, aznap mikor kiengedték a húgomat a kórházból.

- Komolyan magunkkal visszük?

Taehyung előrehajolva nézett rám a hátsó ülésről. Tudtam, hogy izgatott, mivel megismert egy új személyt, - aki ráadásul a vérszerinti testvérem – illetve, hogy azt tervezzük, hogy a menedzsert megkerülve fogjuk elvinni a lakosztályunkra.

- Nincs jobb ötletem. Amúgy is te ajánlottad fel neki ezt. – mondtam nyugodtan, ám a sapkát levéve magamról, beletúrtam ezüstös hajamba.

Nem kellett több barátomnak, kikapta a kezemből a levett fejfedőt, majd felvette. Kinyitva a kocsi ajtaját szállt ki a járműből. Az ablakból néztem, ahogy odasétál húgomhoz, aki apám üzlete előtt várt. Taehyung a lány elé hajolva, felvette a sporttáskáját, majd a kocsihoz hozta, és a csomagtartóba rejtette. Perceken belül, már mindkét egyén a kocsi hátsó ülésén foglalt helyet, én pedig gyújtást adtam az autónak.

Annyi minden kérdés járt a fejemben, de tudtam ezeket nem tehetem fel. Nem ez volt a megfelelő hely és alkalom sem erre.

Épp hogy kiértünk Busan területéről, és feltértünk az autópályára, újdonsült hugicámat elnyomta az álom. Taehyung zenéjét hallgattuk, amit a telefonjáról kapcsolt be. Túlságosan is el voltam foglalva a gondolataimmal a volán mögött, hogy a zenére figyeljek. A motor búgása pedig úgy látszik, Sunnynak elég volt ahhoz, hogy álomba merüljön. Ezt is a visszapillantó tükörből vettem észre, mikor Tae hangosabban kezdett énekelni.

- Taehyung.

- Hm? – nézett fel a telefonjából az említett.

- Elaludt.

Halkan beszéltem, és barátom is lejjebb vette a zene hangerejét. Ezután pedig bandatársam alaposan szemügyre vette húgomat.

- Mit csinálsz?

- Várj. –jött a válasz Taetől, aki a lány felé hajolt.

- Tae!

- Mi van? – ekkor a két első szék vállára támaszkodva hajolt előre. – Nem csináltam semmi rosszat.

- Az is nagy szó, hogy megtaláltam a halottnak hitt testvéremet. Ne akaszd ki. Így is erősen gondolkozom, hogy jó ötlet-e tényleg közénk vinni őt.

- Szerintem jól fogja magát érezni.

- Ezt egyből gondoltam.

Hátrafordultam barátomhoz, aki már így is erősen a személyes teremben volt.

- Tényleg hasonlít rád. Külsőre és belsőre is. Bár utóbbiból kevésbé.

- Még szerencse. – az útra fókuszáltam ezután, ám Taehyung még mindig nem szállt ki a magánszférámból.

- Azon gondolkoztál már, hogy melyikünk szobájába fog aludni?

- Természetesen abba, amibe én vagyok.

- Ej, Jimin. – Tae ekkor gyengéden vállamba ütött. Összerezzentem.

- Mi bajod? Vezetek!

- Namjoon-shi mit fog szólni, ha beviszed a közös szobátokba?

Jogos kérdés. Át kellett még ezt gondolnom, ám nem ment olyan könnyen, mint gondoltam. Társam tekintetét éreztem arcomon, így azonnal válaszra nyitottam számat.

- Vagy, megkérem Jungkookot, hogy cseréljen velem ágyat pár napig. Így megkapom az egy ágyas szobát. Sunny tud aludni Kook ágyában, én meg majd alszom a földön.

Taehyung ekkor visszaült rendesen a helyére, így én újra az útra tudtam koncentrálni.

- Az se egy rossz ötlet. – felelte.

Percek teltek el beszéd nélkül, és csak a zenét hallgattuk halkan. Ám mocorgásra lettem figyelmes, mire ismételten a visszapillantóba pillantottam, hogy felmérjem a helyzetet a hátsó ülésen. Azt hittem először, hogy SunGi ébredt fel, de csak Taehyung hajolt ismételten a lány felé.

- Mit csinálsz már megint?

- Megnézek valamit. – válaszolta, majd visszahuppant a helyére.

Értetlenül fürkésztem arcát a tükrön keresztül, ám ő csak ölébe bámult.

- Mit is?

- Várj.

- Mond már! – szóltam rá határozottabban.

Tae ekkor felnézett, egyenesen a szemembe a visszapillantó tükrön keresztül. Szélesre húzódott vigyora, és úgy mutatott fel egy számomra ismeretlen telefont.

- Azt meg honnan szerezted?

- Sunny telefonja.

Olyan könnyen ejtette ki a szavakat a száján, mint ha teljesen normális dolog lenne valakinek elvenni a telefonját, miközben alszik.

- És te elvetted tőle? – hangom kissé rekedten csengett.

- Muszáj valamit látnom.

Újra a készülékbe merült. Kénytelen voltam a vezetésre figyelni, így ismételten az utat kezdtem figyelni.

Hallottam, ahogy a telefon bittyeg, minden egyes megnyitott alkalmazás miatt.

- Azta!

- Mit találtál? – kérdeztem unottan. Megpróbáltam leplezni a feszültségemet.

- Komolyan az az album neve, hogy „Szerelmeim”?

- Mi van? – azonnal lelassítottam a kocsit, és kitettem az indexet is. Nem bírtam tovább a vezetésre fókuszálni.

Taehyung ekkor elfüttyentette magát, és húgom felé nézett, aki – szerencsére- még mindig aludt.

Ahogy lehúzódtam az autóval, és megállítottam benyomtam az elakadásjelzőt. Kikapcsoltam az övemet, majd hátra fordulva kivettem a telefont barátom kezéből.

- Megörültél? Mióta nézel bele más ember telefonjába? – morogtam rá.

- Tele van velem a mappája.

Taehyung arcán lassan kibontakozott egy kaján vigyor.

- Tessék? – pufogva néztem társamra, aki csak a mobil felé bökött fejével, amit a kezébe szorongattam.

- Mondom. Az album elején van a legutóbbi PUMA fotózásunk. Közös képek, de aztán én jövök.

- Na persze.

- Nézd meg, ha nem hiszed.

Elhúztam a számat. Kíváncsi voltam, vajon igazat mond-e, de tudtam, hogy nem lenne szép dolog belelesni más dolgába.

Egy gyors pillantást vetettem az alvó lányra. Haja kipirult arcába lógott. Ahogy néztem, eszembe jutott édesanyám leánykori képei, amit még régebben nézegettem egy családi találkozó alkalmával. Tényleg látok hasonlóságot Sunny és anyukám között. Kiköpött anyu volt.

- Mi van, nem mered? –Tae hangja zökkentett ki gondolataim tengeréből. Választ nem adva, a mobilra néztem, a fotóalbumba. Nem volt sok kép, de épp elég ahhoz, hogy párat lejjebb kelljen görgetni.

Taehyung nem hazudott. Az album elején tényleg a legutolsó fotósorozatunk szerepelt. Viszont a csoportos képek után Taeről volt jó pár kép. Pörgettem lejjebb, ám ekkor én is elmosolyodtam.

- Téves.

Mosollyal arcomon néztem társamra, aki értetlen fejet vágva pislogott nagyokat.

- Mi téves?

A telefont felé fordítottam.

- Igaz, hogy az elején a banda után te következel, de utána mindenkiről vannak egyéni képek.

- Mi van? – a fiú azonnal kivette a kezeim közül a készüléket. – Ne már.

- Miért is nézel ki úgy, mint aki csalódott? – mosolyom egyre csak szélesebb lett.

- Mit csináltok?

A hang irányába fordultunk mind a ketten, ijedt arckifejezéssel.

- Sunny… - motyogtam. – felébredtél?

- Megérkeztünk Szöulba? – dörzsölte meg szemeit a lány, és hajába túrva söpörte ki arcából a kósza tincseit. Rendesen elhelyezkedett, majd felénk fordult törzsével is. Mi csak megszeppenve néztük, ám Taehyung volt olyan ostoba, hogy a telefont még mindig saját maga előtt tartotta. Meg se próbálta elrejteni, annyira ledöbbent a lány hirtelen ébredésétől.

- Az az én telefonom?

Sunny gyorsan mozgott. Egy szempillantás alatt ki kapta a készüléket a barna hajú srác kezéből, majd szemügyre vette, mi is volt megnyitva.

- Komolyan? – meredt egyenesen Taera, aki a lány hirtelen hangos hangjától összerezzent. Fülét-farkát behúzva húzta össze magát, akár csak egy kölyökkutya. – Ennyit jelent nektek a magánélet? Idolok vagytok, nektek kellene tudni a legjobban ezt!

Tae velem együtt szóhoz sem jutott, ám, hogy a feszültséget oldjam, végül szóra nyitottam a számat.

- Mondtam, hogy ne nézd meg…

- Ezzel nem segítesz. – szórta vissza szavait barátom, mire én csak sóhajtva fordultam vissza a kormányhoz.

- Szöulba vagyunk? –Sunny a kérdést felém irányította, ám még mindig mérgesen nézte barátomat, aki időközbe már inkább az ablakon bambult kifele, hogy elkerülje húgom szúrós tekintetét.

- Kb. fél óra még. – válaszoltam, majd a kulcsot újra elfordítva a zárban, ráléptem a pedálra. A motor felpörgött, majd ismét útnak indultunk.

Szerencsére igazam volt, így fél óra múlva már Szöul utcáit szeltük. Újra zenét kezdtünk hallgatni, miután már kezdett nyomasztóan kínos lenni a csend a hátsó ülésen utazók között.

Amint beértünk a város határára, szóltam húgomnak, aki azóta csillogó szemekkel és széles mosollyal tapadt az ablakra. Minden nagyobb épületet, és számára érdekes dolgot megemlített.

Taehyung amit csak tudott elmondott a kíváncsi lánynak, az említett épületekről. Így a köztük lévő harag szerencsére nem volt hosszú életű. Mivel elég sok idő telt el míg utaztunk, a nap is kezdett leereszkedni az égről. Lassacskán besötétedett, így az utakon, és minden nagyobb csomópontban kivilágítás fel volt kapcsolva.

Pár perc kellett, hogy a lakáshoz érjünk, ahol jelenleg lakunk a bandával. Épp, hogy leparkoltam a kocsit, testvérem izgatottan nézett ki az ablakon.

- Azta! Ti itt laktok?

- Igen. –felelte Tae, majd előhalászta a szájmaszkját és arca elé húzva felvette.

Az épület, ami előtt megálltunk, egy magas hotel volt. A bejárat ki volt világítva, így esélytelen volt eltéveszteni. A bejáratnál két nagyobb bokor volt elhelyezve. Előhalásztam én is a fekete sapkámat, majd jól a szemembe húztam.

- Erre a kis időre is fel kell vennetek? –Sunny kérdően nézett ránk, amit a tükörből nyomon tudtam követni.

- Nem árt óvatosnak lenni. – szólalt meg ismét Taehyung, majd az ajtó kilincsére tette a kezét, készülve, hogy kiszálljon.

- Tae. – szólítottam meg a barna hajú társam, mire felém fordult kérdő tekintettel. – Előre mennél?

- Hm? –nézett egy ideig, majd végre leesett neki, mit is szeretnék. – Ja, persze!

Végignézett a húgomon, majd egyet rákacsintott, és végül kiszállt az autóból. Így kettesbe maradtam végre a húgommal.

Who Am I?(09)

Mivel még csak délelőtt tizenegy óra volt, így rengeteg idő állt rendelkezésemre, hogy elintézzek mindent ahhoz, hogy a két fiúval tudjak menni Szöulba. A legnehezebb rész az volt a tervnek, hogy a nevelőszüleimet meggyőzzem az utazásról.

Délben MinHa bejött értem a kórházba, és meglepetésemre elég összeszedettem viselkedett a két idol jelenlétében. Esküdni mertem volna, hogy ugyan úgy jelenetet fog rendezni, akár csak az álmomban.

- Add meg a telefonszámod! – nyújtotta felém Jimin a mobilját, amit habozva, de elvettem. – Így fel tudlak hívni, hogy hol találkozzunk, mielőtt indulnánk. Plusz, ha kérdésed van, akkor nyugodtan írj üzenetet.

Jogos indok. Beírtam a számomat a fiú készülékébe, majd visszanyújtottam neki. Ő pár kattintással beírta a nevemet, illetve felhívott. Azonnal a telefonom után nyúltam, majd felnéztem rá, miután kinyomta a hívást.

- Igazából találkozhatnánk a teázó előtt is, azt mind a ketten ismerjük. – ajánlottam fel a találka helyszínét, mire bátyám csak bólintott egyetértően.

- Akkor legyen az. – mosolygott rám. – Mi Taehyunggal elintézünk pár dolgot, hogy velünk jössz. Jó, ha legalább a srácok tudnak az érkezésedről. Délután négykor találkozunk, elég annyi idő?

- Persze.

Percek múltán már a kórház információs pultjánál próbáltam rávenni az ottani nővért, hogy ő, vagy a kezelőorvosom írjon ki az iskolából egy hétre.

- Milyen indokból írnánk igazolást?

- Nem érzem jól magam. Sosem fordult még elő velem, hogy rohamom legyen, vagy elájuljak, így kicsit félek, hogy újra megtörténik.

Látszólag az előttem álló barna haját kontyban viselő nővér nem igazán akarta beadni a derekát. Összefonta maga előtt a kezeit.

- Már elmúlt a veszély. Csak annyit kell tenned, hogy nem eszel mogyorót tartalmazó ételeket, és mindig magadnál tartod a gyógyszert, hogy ha netán mégis ennél mogyorószármazékokat.

- Igen, ezt elmondta az orvos is. Viszont a biztonság kedvéért szeretnék otthon maradni.

Nem tágítottam. Muszáj volt ezt elintéznem, hogy eljussak Szöulba. A nővér már a saját orrnyergét masszírozta ujjaival. Karikás szemei voltak, így arra következtettem, hogy elég hosszú és fárasztó műszakja lehetett, és még ki tudja, hogy hány óra múlva van, még míg befejezi a munkáját.

- Feltételezem semmi kedve velem vitatkozni, így mi lenne, ha szerezne nekem egy igazolást, és már le is lépnék? – tettem fel az ajánlatom, mire a nő elég alaposan mérve végig végül felsóhajtott. Előhalászott a pult alól egy lapot, firkált rá valamit, majd lepecsételte és felém nyújtotta.

- Ne is lássalak! – morgott rám. – Szerencséd, hogy édesapád már kifizette a kórházi számládat, szóval menj!

- Köszönöm! – vettem el tőle az igazolást.

Fél siker. – gondoltam, majd MinHához léptem, aki az egyik padon foglalt helyet, rám várva, míg én intézkedem.

- Menjünk! – szóltam a szöszire, aki azonnal mozdult is a szavaimra.

Már a hazafele vezető úton lépkedtünk, mikor elmosolyodva néztem barátnőmre. Hirtelen fakadtam ki, így vigyorom majdhogynem fülemig ért.

- El tudod ezt hinni?  Már csak anyuéknak kell elengedniük, és mehetek Szöulba!

- Menő! – válaszolta ő is rám villantva fehér fogsorát. – Irigyellek ám!

Izgatottságomban elnevettem magam, és egy helyben kezdtem pattogni, ám barátnőm oldalba vágott, így azonnal leálltam, és nagyokat pislogva meredtem rá.

- Hé!

- El ne felejts aláírást szerezni tőle!

- Tessék? – ekkor megszeppenve néztem rá. Hirtelen nem állt össze a kép, hogy miről is beszél.

- J-Hope! Tőle! – ütött meg még egyszer, ám most a karomat találta el.

Azonnal megfogtam az érintett kezem, és egy kicsit elhúzódtam tőle, de ekkorra már visszatért a mosoly az arcomra.

- Jól van! – kuncogtam picit – Felfogtam! Kérni fogok, oké?

- Oké! – mosolyodott el még jobban, majd, mint aki jól végezte dolgát ugrándozva ment tovább, engem hátrahagyva.

Nagy kerek kölyökkutya szemekkel néztem nevelőszüleimre. Az otthonunk nappalijának kellős közepén álltam, míg ők a kanapén ültek, és engem figyeltek. Anyám meglepett volt, ám apám arcán az a válasz látszódott, amit nem akartam elfogadni.

- Szóval – kezdett bele apám – azt mondod, hogy ha elengedünk, lemondasz a nyári külföldi utazásról, amit már egy éve tervezel?

- Igen!

- Kihagynád az iskolát.

Apu azonnal megfogta a számára lényeges dolgot. Tudtam, hogy őt lesz nehezebb megtörni. Már mindent felajánlottam, amit csak tudtam; mosogatás, takarítás, vasalás. Még a kertet is képes voltam volna nekiállni egyedül összepakolni, de ez sem hatotta meg őket.

- Igen, ez igaz, de…

- De?

- De, ha most megengeditek, ígérem, többet nem hagyom ki! Úgy is csak egy hét van vissza a tavaszi szünetig. Mindenből jól állok, nincs mit javítanom.

Szüleim összenéztek tanakodva. Éreztem, hogy veszíteni fogok ellenük. Muszáj voltam bedobni az ütőkártyámat.

- Szeretném megismerni a bátyámat!

Apám egy pillanat erejéig lehunyta a szemeit, és lassan engedte ki az oxigént a tüdejéből.

- Mikor indulna vissza a fiú?

- Ma este.

- Pontosabban hánykor?

- Négykor kellene találkoznom vele, hogy felvegyen.

Anyu ekkor a nagy faliórára pillantott, ami a nappali egyik falán lógott.

- Még van három óra addig.

- Elég idő az összepakolni?

Azonnal megértettem édesapám szavait. Egy pillanat alatt köztük termettem, és magamhoz vonva őket szoros ölelést adtam nekik.

- Annyira köszönöm! Ti vagytok a legjobbak!

Apu gyengéden próbált eltolni magától, míg anyám mosolyogva simított végig a hátamon.

- Siess, össze kell pakolnod! –szólalt meg ismét apám, ám hangjából hallottam, hogy mosolyog.

- Megyek is! – keltem fel tőlük, majd a szobám felé vettem az irányt.

Ahogy beértem a kis barlangomba, elővettem az utazótáskámat, amibe sok ruha bele fért. Jimin nem mondta, hogy hány napra mehetek, viszont mivel Taehyung egy hetes kiírást javasolt viszek inkább egy hétre elegendő cuccot. Inkább maradjon nálam több, amit nem használok, mint hogy kevés legyen az, amit viszek.

Egy óra tökéletesen elég volt ahhoz, hogy minden dolgomat a táskámba pakoljak. Tisztálkodási szerek, némi smink és ruha. Mi más kellene még? A laptopom elé ültem, majd elkezdtem böngészni a netet. Kíváncsi voltam, hogy van-e valami hír arról, hogy Jimin és Taehyung Busanban van jelenleg, de akármennyi oldalt is néztem át, sehol sem találtam erre utaló cikkeket. Jól el tudták rejteni azt, hogy ide utaztak. Megnyugtató ez, hiszen akkor nem nagyon lesz nyoma annak sem, hogy én hozzájuk utazok.

Kíváncsi vagyok, milyen is az a hely ahol laknak. Nagyjából van elképzelésem róla, de csak nem olyan nyomasztó az a lakrész, mint a kollégiumok. Eddig csak olyan kolit láttam, ahol emeletes ágyak vannak, és elég kis szobák. Közös zuhanyzó, és étkező. A fiúk biztos kaptak valami jól kinéző lakást, ahol felosztva egymás között a szobákat ott élnek.

Annyira belemerültem a netezésbe, hogy teljesen elrepült az idő. Észre sem vettem, hogy már csak fél órám van összeszedni magam, és a teázó elé érni. Azonnal kikapcsoltam a számítógépemet, majd azt is a táskába tettem. Felvettem magamra egy farmert, egy laza, szinte már bő pólót, és az egyik kedvenc pulóveremet. Annyira kedvencem volt ez a piros színű ruhadarab, hogy ha tehettem minden hideg napon ezt hordtam idehaza. Szerettem, mivel nagy volt, így könnyen el tudtam bújni benne, ha úgy tartotta kedvem. MinHa szentül meg volt győződve, hogy ez egy férfi pulóver. Felkaptam magamra egy fekete sportcipőt, majd egy tavaszias kabátot.

- Elmentem!

- Kicsim! –anyu azonnal az előszobába lépett, majd szorosan magához ölelt- Vigyázz magadra, és hívj fel minket, ha valami baj van!

- Nem lesz semmi baj anyu! –mosolyogva öleltem vissza. – Ígérem!

Elváltam édesanyámtól, majd apura néztem, aki a konyha ajtófélfájának dőlve intett a kezével. 

Utáltam magam, ami miatt nem a gurulós bőröndömet hoztam el, a sporttáska helyett. Nem is tudom mi volt az az indok, ami miatt emellett a táska mellett döntöttem. Az biztos, hogy nem gondoltam át normálisan, mekkora súlyt kell cipelnem át a városon. Nagy küzdelmek közepette érkeztem meg a The Min teázó elé. Nem láttam még Jimint, és Taehyungot sem, így megálltam az üzlet előtt, és a nehéz táskámat magam elé ejtettem. Nagyot sóhajtva fújtam ki a levegőt tüdőmből, majd lehunyva szemem próbáltam visszaállítani légzésem a normális állapotába.

Vagy már 10 perce álldogáltam egy helyben. Eközben elővettem a fülhallgatómat, hogy legalább zenét hallgatva teljen el a várakozás. Lábammal akaratlanul is az ütemet doboltam, szememet lehunytam és úgy dúdoltam magamban az ’I need U’ szövegét. A dalok sorra követték egymást, és ezt csak akkor vettem észre, mikor a zene hirtelen megszakadt. Ekkor pattant csak ki a szemem, hogy felfigyeljek, megint ki vette ki a fülemből a mini hangszórókat.

- Mit hallgatsz?

Megszeppenve néztem, hogy Taehyung alig fél méterre áll tőlem. Amint feltette a kérdést, már a választ keresve, fülébe dugta a fehér fülhallgatómat.

- Oh, ezt a számot én is szeretem. –nézett szemeimbe mosolyogva.

- Persze, hogy szereted. –oldalra pillantottam, el róla. – Hiszen te énekelsz benne.

A fiún csak egy sapka volt, most szájmaszkot nem viselt. Ruháját reggel óta nem váltotta le.

- Gyertek már!

A hang felé figyeltem. Csak akkor vettem észre, hogy az üzlet előtt egy fekete kocsi áll, annak oldalán pedig bátyám figyel minket a nyitott ajtóból.

- Jól van! – szólt vissza neki, az előttem álló srác, majd lehajolva felvette a táskámat.

- Mit csinálsz?

- Segítek vinni. Nehéz egy kicsit, nem? Egy évre jössz hozzánk? –mosolyogva indult meg Jimin felé, én pedig lassú léptekkel követtem.

- Nem, de azt sem tudom, hogy meddig maradhatok. –magyaráztam. – szóval inkább többet pakoltam.

Tae kinyitva a kocsi csomagtartóját betette a sporttáskámat, majd felém nézett, és nyújtotta a kezét. Értetlenül néztem.

- Táska?

- Tessék?

- A hátitáskádat, ne tegyük hátra?

- Áh, nem! Köszönöm. Ez jó, ha a közelemben van. –mosolyogva néztem rá, mire csak bólintott, és lecsukta a kocsi hátulját.

- Gyertek, induljunk!

Jimin végigmért, de nem szólva semmit beszállt a kormányhoz. Tae az egyik hátsó ülésen foglalt helyet, én pedig mellette. Jimin melletti ülés tele volt pakolva, így oda nem tudott volna ülni senki sem.

Kellemes illat volt az autóba. Vaníllia. Szerettem ezt az illatot, így máris nyugodtabb voltam, mint azt gondoltam volna.

- Hogy vetted rá a szüleidet? – Nézett hátra Jimin. Én ültem mögötte.

- Meggyőző tudok lenni, ha akarok. –mondtam büszkén.

- Áh, nem rossz. –végigmért – biztonsági öv!

Azonnal cselekedtem is, és magam elé húztam az övet. Taehyung is követte a példámat. A szürke hajú srác ekkor elégedett mosolyt vágva fordult előre, és elfordította a kulcsot a zárban. A motor felbőgött, majd el is indultunk.

Elindultunk Szöulba. Két idollal az oldalamon. 

Who Am I? (08)

Ott állt az ajtóban, teljes életnagyságban. Sokkal magasabb volt, mint azt gondoltam. Sokkal helyesebb volt, mint azt a képekből, vagy videókból gondoltam. Barna haja a szemébe lógott, ám mégsem zavarta a látásban. Szájmaszkja – Jiminével ellentétesen – fehér volt, sapkát sem viselt. Fülbevalója most fekete volt. Sötétkék farmernadrágot, egy egyszerű fehér sportcipőt és egy kapucnis pulóvert viselt. Egyik kezében egy szatyrot tartott, míg másikban egy műanyag pohártartót, benne 3 elviteles műanyag kávéspohárral. A ’The Min’ felirat miatt könnyen tudtam, hogy apám üzletéből származnak az italok.

- Megjöttem.

- Mondtam, hogy nem kell sietned.

Bátyám ekkor felkelt az ágyam melletti székről, és a fiú felé lépett egyet, de nem tágított mellőlem.

- Tudom, de kíváncsi voltam rá! - ekkor széles vigyorát felém villantotta.

Rám? Rám volt kíváncsi? Ezért jött egészen Busanig? Miért?  Szedd össze magad Sunny! – parancsoltam magamnak, mivel arcom még mindig láncolt. Megráztam picit a fejem, majd összeszorítottam szemeimet, és lehajtottam a fejem, hogy véletlenül se lássam az illetőt.

- Tényleg él a húgod?

- Igen Tae. Él. – Jimin hangjából teljesen ki lehetett venni, hogy mosolyog, ám a zavarodottságot is kihallottam szavaiból.

Pillanatokkal később, hallottam, ahogy az ajtó becsukódik, majd az eddig egy helyben álló fiú felénk közelít. Összeszedve zavaros gondolataimat felnéztem. Ekkorra már Jimin mellett állt, ám végig engem figyelt azokkal a mosolygó szemekkel.

- Ez annyira király! A többieknek is el kell mondanod! –Taehyung barátja felé küldte a kérdést, ám még mindig nem vette le rólam a tekintetét.

- Tudom.  Tisztában vagyok vele.  Te is csak azért tudod, mert elkísértél Busanba.

Szóval ezért van itt. Álmomban épp Jungkook és Hoseok volt az, akik elkísérték a bátyámat Busanba a húga miatt. Ám úgy néz ki, a valóságban Kim Taehyung volt az, aki elutazott Jiminnel, hogy ő velem tudjon találkozni.

Pár pillanat múlva, a barna hajú srác bátyám kezébe nyomta a szatyrot, majd a műanyag pohártartót is, és miután kezei szabaddá váltak levette magáról az arcát takaró szájmaszkot.  Tökéletes mosolyát ekkor láttam először élőben.

- Édesapád küldte. Sütik, meg kávé, vagy tea.

- Köszi. –Jimin lepakolta az éjjeliszekrényemre, mellém.

- Kizárólag mogyoró nélküli édességek! –mondta Taehyung ekkor ismételten rám pillantva. – Hallottam, hogy nem igazán bírod az ilyesmit.

Szóval tud a mogyoróallergiámról, ez csúcs.

- Tök helyes a húgod. Az orra totál olyan, mint a tied.

Bátortalanul figyeltem őket. Annak ellenére, hogy Jimin előtt már nagy szám volt, most képtelen voltam bármit is reagálni. Amint, kimondta a fiú, hogy miben is hasonlítok bátyámra ő szerinte, azonnal megérintettem a szaglószervem, és egy halvány mosolyt megengedve magamnak Jiminre néztem, aki elpirultan bólintott.

- Akkor nem csak én gondoltam így. –szólalt meg szerényen Jimin.

- Ugye? Miben hasonlítotok még?

- Jó kérdés. Ha nem siettél volna ennyire, akkor tudtam volna vele beszélni, és megismerni.

- Itt vagyok ám! – szólaltam meg halkan, de mégis felháborodottan. Miért beszél mindenki úgy rólam, mint ha nem lennék egy terembe velük? Először nevelőapám az őrsön, most meg Jimin. – Ha kíváncsiak vagytok, akkor kérdezzetek. – szedtem össze bátorságom, és hangosabban szólaltam meg.

A két fiú összenézett a szavaim hallatán, majd elmosolyodva kuncogtak egyet magukba.

- Szóval, - ült vissza Jimin a székére, amin eddig is ült Tae érkezése előtt. – Sunny.

Felültem törökülésbe, és feléjük fordultam. Taehyung Jimin mellé állt összefonott karokkal a mellkasa előtt.

- Azt már tudom, hogy te sok mindent tudsz rólunk.

- Hogy? – Tae ekkor értetlenül nézett barátjára.

- Tudom, hogy énekesek vagyok. Idolok. Viszont, nem követem az életetek minden egyes napját.

- Ő is egy rajongó?

- Hallgatom pár dalotokat. – válaszoltam a szürke hajú srác helyett.

- Ez igaz. Amikor bejöttem, akkor is épp az egyik szerzeményünket dúdolta.

- Oh, értem. –nézett oldalra a barna hajú.

Felsóhajtottam. Nem hazudtam, tényleg nem olyan rajongó vagyok, akik minden életeseményüket végigkövette.  Nem törtem ki sikításba, amikor kijött egy új albumuk. Csupán tisztában voltam azzal, hogy kik is vannak a bandában, és ha úgy adta a sors, akkor megnéztem egy-egy videót, ami róluk szólt, annak is a nagy része videoklip volt.

- Még képei is vannak rólunk a telefonjába.

Zavartan néztem oldalra. Jó, tényleg volt lementve pár fotó róluk, de semmi hátsószándék nem volt ebbe. Ki nem tart képet a kedvenc bandája tagjairól a telefonjában? Miért érzem ennyire kellemetlenül magam?

- Képek? –Taehyung hangja izgatottan csengett. – Rólam is van?

- Honnan tudjam? Csak egy pillanatig láttam. Az album címe meg szer… ~

Azonnal előre hajoltam, olyan lendülettel, hogy nagyon nehezen tudtam csak megtartani az egyensúlyomat. Tenyeremet Jimin szájára tapasztottam. Szemeimmel úgy néztem a fiúra, hogy levegye, épp azt próbálom elmondani neki, hogy ne mondjon ennél többet, sőt! Semmit!

A szürkeség ledöbbenten nézett rám, de nem mozdult. Nem csoda, hiszen ez volt az első érintés, amit megtettem felé közeledve. Én meg természetesen felvettem a legostobább mosolyt, ami csak a világon létezhet és úgy néztem Tae felé.

- Biztos rosszul látta.

Próbáltam menteni a menthetőt. Jimin végül megfogta a kezemet és elhúzta ajkairól, de nem szólt semmit.

- Na ne! Neki is pont ugyan olyan pici ujjai vannak, mint neked! – rikkantott fel mellettünk a barna hajú idol.

Bátyámmal együtt azonnal lenéztünk az előbb említett kezeinkre. Csak akkor tűnt fel, hogy még mindig szorosan fogja Jimin a mancsaimat. Egyszerre –szinte már félelmetes pontossággal – reagáltunk, és húztuk el egymástól a kezünket, ám mielőtt ezt megtehettük volna, a mellettünk lévő Taehyung megfogta egyik kezével barátja csuklóját, míg a másik kezével az enyémet. Ujjai erősen tartottak, így nem tudtam elhúzni karomat.

- Nézzük csak!

Kezeinket ekkor egymáséba helyezte. Tenyerünk összeért Jiminnel, és ugyan olyan picik voltak az ujjaink, mint azt az előbb Tae mondta.

- Ez annyira cuki! – vigyorodott el a barna hajú széles mosollyal arcán, ahogy a kezünket nézte. Arcom szépen fokozatosan kezdett hasonlítani egy paradicsomra.

Ezernyi gondolat futott át ismét az agyamban, ám mielőtt bármi meggondolatlan dolgot csináltam volna, erőt vettem magamon és hirtelen kirántottam a kezem a fiú fogásából.

- Inkább kérdezzetek!

Jimin ekkor leengedve kezét, oldalra fordította fejét egy pillanatig, de én pontosan láttam, hogy ugyan úgy elvörösödött, akár csak én.

Tae azzal a jellegzetes mindentudó mosolyával fürkészett minket, de végül csak sóhajtva egyet, az ágyam végébe ült, és elkényelmesedve nézett rám.

- Ki a kedvenced a bandából?

- Tessék? –néztem azonnal a kérdezőre megszeppenve.

- Jól hallottad!

- Taehyung! –förmedt rá Jimin ekkor, de a fiatalabbik folytatta.

- Szóval? Ki a kedvenc tagod közülünk?

- Erre nem vagyok hajlandó válaszolni. –nézte a fiúra komolyan- Még az is nagy sokk, hogy Jimin a vérszerinti bátyám. Arról nem is beszélve, hogy most is ketten ültök velem szembe. Tudjátok hány lány álmodik ilyesmiről? Akár csak arról, hogy egy szobába legyetek velük?

Ekkor a két fiú összenézett. Éreztem, hogy van fogalmuk a válaszról, de még ő maguk sem képesek felfogni. Folytattam.

- Tudjátok, hány fan oldal van rólatok? Mennyi ember készít rólatok képeket, szerkeszt videókat, vagy ír sztorikat rólatok?

- Sztorikat? –meglepetten nézett rám ekkor Taehyung. – Miféléket?

- Rengeteg fajta történetet képesek kitalálni a rajongótok. Akár egy jelenetet, vagy egy egész könyv terjedelmű sztorit képesek leírni. Vannak, akik videókat vágnak össze, vagy képeket szerkesztenek rólatok.

- Mire gondolsz? –Tae még izgatottabb lett, ahogy erről a témáról beszéltem nekik.

Előhalásztam a telefonomat a párna alól, ahova nemrég elrejtettem, majd pár kattintás után a készüléket a két srác felé fordítottam, miután elindítottam egy videót. A fiúk azonnal közelebb hajoltak, hogy jobban lássák a kijelzőt, de másodperceken belül elsápadtak, majd elvörösödve néztek egymásra, aztán villám gyorsan elfordultak, és eltávolodtak egymástól.

- Mi ez?

- Kapcsold ki! –mondta zavarodottan Jimin, mire én csak győzedelmes vigyorral arcomon kapcsoltam ki a videót.

- Ti ketten vagyok a ’VMIN’. A neveteket összerakva, nem nehéz kitalálni. – a telefont az ölembe ejtettem, és néztem a két zavarban lévő srác reakcióját.

- Mi a fenének vágnak össze ilyeneket? –Tae vöröslő arccal fordult barátja felé.

- A fanok valamiért szeretik, ha a bálványukat elképzelik egy másik taggal. –Végig a fiúkat néztem. – Tényleg nem tudtatok ezekről?

- Nem. Persze, hogy nem! – nézett rám Jimin is végre.

Elnevettem magam a zavaruk miatt. Mind a kettő fiú vörös arccal méregette a másikat.

- Ez egyáltalán nem vicces SunGi! – ripakodott rám bátyám, mire a nevetést abbahagyva, csak ajkamba haraptam. – Inkább, mi kérdezünk!

Két óra telt el, amíg szinte minden kérdésükre választ adtam. A gyerekes kutya-macska kérdésektől kezdve, a gyerekkoromon át, a mai napokig mindenre megpróbáltam a lehető legpontosabb választ adni. Így, hogy eltelt ennyi idő, míg velem voltak rá kellett jönnöm, hogy ahhoz képest, hogy idolok, ők is emberek, akikkel meglehetősen könnyű volt beszélni.

- Szóval akkor, a nevelőszüleid sem tudták ezt? – Tae, már az ágyam végében ült, teljesen felém fordulva, törökülésben. Mint egy kíváncsi kisgyerek úgy figyelte a válaszaimat.

- Nem.

- Ez annyira kellemetlen.

- Nem az. – néztem a fiú szemébe. – Tökéletes életem volt eddig, nem is panaszkodhatnék. –Jimin felé figyeltem. – Egyedül talán annyi, hogy nem tudtam megvalósítani az álmaimat, ahogyan ti.

- Álmaid? –A szürke hajú srác az ágyra támaszkodva figyelt. – Mi lenne az?

- Táncolni szerettem volna. –elgondolkozva néztem ekkor magam elé. – Szívesen jártam volna normális tánctanárokhoz, hogy fejlesszem a tudásomat.

- Ezt hogy érted?

- Anyuék nem engedték, hogy táncoljak. Titokban kellett eljárjak tanulni. Az egyik felsőbb éves srác tanítgatott párszor.

- Titokban? – Jimin azonnal felült normálisan. Válaszként csak bólintottam felé.

- Milyen stílusban táncoltál?

- Vegyes. Igazából mindent kipróbáltam, amit csak tudtam.

 Taehyung ekkor társára pillantott. Olyan arckifejezése volt, mint aki most jött rá valami nagyon fontosra.

- Elvihetnénk az egyik próbára.  Hoseok biztos szívesen megtanítaná pár tánclépésre.

- Tessék? –néztem rá döbbenten.

- Nem is rossz ötlet, – mosolygott el a szürke hajú barátja tervére. – így legalább a többieknek könnyebb lesz bemutatni.

- Tessék? – ismételtem meg a kérdésem.

- Pontosan!

- Hahó! Itt vagyok ám! – kezdtem el a kezemmel magam előtt kalimpálni, hogy észrevegyenek.

- Eljöhetnél velünk. –nézett rám végre Jimin. – Tudnál táncot tanulni, és legalább a többi tagot is megismernéd, ők pedig téged.

- Menjek veletek?

- Igen.

- Szöulba?

- Igen.

- A BigHit épületébe?

- Igen. Nem akarsz? – kérdezett vissza bátyám, mire elhalhattam. Nagyokat pislogtam csak a szürke hajúra.

- Ma este megyünk vissza. – folytatta Tae.

- Ha ma este mentek, akkor mégis hol aludnék? És a sulimmal mi lesz? Holnap már iskolába kellene mennem.

Gondolkozás nélkül rávágtam volna, hogy igen, benne vagyok. Nagyon is velük szerettem volna menni, de tudtam, hogy ez lehetetlen lenne.  Kis csend után végül Taehyung szólalt meg.

- Mivel kórházban vagy simán kiírhatnak az orvosok pihenőre. Ebben az állapotban ez lehetséges. Ha csak egy hétre is, de megoldható. Az iskolát így ki is pipálhatjuk. A szállás meg… - itt abbahagyta, majd Jiminre pillantott. – Bevihetjük egyáltalán a dormba?

- Nos, mivel családtag, így lehetséges. –válaszolta Jimin, majd rám nézett. – Feltéve, ha szeretnél jönni.

Ledöbbenve néztem a két fiút, akik választ várva figyeltek. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. Sok érv jutott eszembe, hogy miért nem mehetek velük, de azt is tudtam, hogy ha most nem teszem, biztos egész életemben bánni fogom ezt a döntést. Kínos csend telepedett le a szobára, én pedig pár perc gondolkozás után eldöntöttem.

- Menjünk!